„Megtanultam küzdeni az élet nehézségei ellen” – interjú Papakosztandi Máriával

Papakosztandi Mária

Papakosztandi Mária

Az alábbiakban a Hírmondó 2022. augusztusi számában megjelent beszélgetésből idézünk, s ha kíváncsi további részletekre tagtársunk életéből, a “Tovább olvasom” gombra kattintva elérhető a teljes szöveg. Az interjút Taskovics Adél kollégánk készítette.

“Sokszor hangzott el a mondat: Te ezt úgy sem tudod megcsinálni. És én mégis bebizonyítottam nekik – és magamnak is: akarattal sok mindent el tudunk érni.”


– Mióta élsz látás-illetve hallássérüléssel?
– Már gyerekkoromban javasolták a hallókészülék használatát, de hiúságból nem használtam, míg felnőttként egy ismerősöm rávilágított: mi a jobb, jól hallani, vagy félreérthető helyzetekbe kerülni. Azóta használom állandóan a hallókát. 38 éves koromban kezdett a látásom romlani. Amikor olyan stádiumba került a látásom, hogy fehér botot kellett használnom, sokáig nem akartam róla tudomást venni, amíg rá nem jöttem, hogy vele elkerülhetném a baleseteket. 2010 óta használom rendszeresen a fehér botot. Ma már aliglátó vagyok.

– Kisgyermekes édesanyaként mi volt a legnagyobb kihívás a számodra, amivel a speciális helyzetedből fakadóan szembesülnöd kellett?
– Szerencsésnek érezhetem magam, mert amikor a gyerekek kicsik voltak, aránylag még jól láttam. Már kamaszok voltak a gyerekek, amikor tudomást szereztem arról, hogy Usher-szindrómás vagyok. Ezek után arra törekedtem, hogy felkészítsem a gyerekeket az önálló életre, amit tudomásul is vettek.

– Mi lendített át ezeken a nehézségeken?
– Sokat köszönhetek a szüleimnek, akik felelősségteljes gondolkodásra neveltek. Mivel szüleim az 1948-as görögországi polgárháború elől menekültek és nagyon rosszul beszéltek magyarul, ezért a házimunka egy része mellett a hivatalos ügyintézés is rám hárult. Ezáltal megtanultam küzdeni az élet nehézségei ellen. Mindig a problémák megoldására törekedtem.

– A háztartás-vezetési praktikáidban igényelt-e változtatást a
megváltozott állapotod?

– Félig látósan, félig vakosan főzök. Szükség esetén használjuk a digitális nagyítót, a különböző jelöléseket és időnként a Távszemet is. Mosáskor a zoknipárosítót használjuk. A tartós élelmiszereket (pl.: liszt, cukor) külön dobozokban tárolom. A hűtőben egy külön rendszert alakítottam ki az élelmiszereknek.

– Hol hallottál először a Siketvakok Országos Egyesületéről?
– A Mária utcai Szemklinikán találkoztam Farkas Ágnes doktornővel, aki felfigyelt arra, hogy én nem csupán látás, de hallássérült is vagyok. Ő javasolta, hogy lépjek kapcsolatba az egyesülettel. Ezt meg is tettem és 2002 óta vagyok a SVOE tagja.

– Hogyan kerültél kapcsolatba az agyagozással?
– 2004-ben Egyesületünk Csobánkán alkotótábort tartott. Ott ismerkedtem meg először az agyagozással. Irigykedve néztem a többiek alkotásait, amíg nekem semmi sem sikerült. Mérgemben egy dobókockát készítettem, és elhangzott a bűvös szó: „A kocka el van vetve”. Az első munka egy váza volt, később Markót Kati biztatására egy női görög szobrot alkottam, amit meg is akartak tőlem venni. Ezt a szobrot máig is őrzöm. Később Török Ibolya szobrászművész segítségével elsajátítottam a szobrászat rejtelmeit. Mielőtt nekiálltam egy-egy munkának, tanulmányoztam az emberi arcot, a mimikát és az alkotás elkészítéséhez szükséges néhány tárgyat. A dísztárgyak mellett néhány használati tárgyat is készítettem pl.: tükör, sótartó. Részt vettem különböző kiállításokon és volt ahol díjat is nyertem. A XVIII. kerületben volt egy önálló kiállításom is. A Siketvakok Nemzetközi Nyári Tábora részére saját felajánlásból emlékplaketteket és bögréket is készítettem. Török Ibolyának köszönhetően az agyagozással párhuzamosan elkezdtem érdeklődni a tűzzománc iránt is.

– Mostanában is alkotsz szobrokat?
– Szerteágazó érdeklődésem következtében egy ideje háttérbe szorult az agyagozás és a tűzzománc. Mostanában a kertészkedés foglalja le az energiáim egy részét. (Kertes házban lakunk)
Közreműködtem a SVOE néhány előadásában, (Balázs Béla: A Csend), amelyek rendezéséből ki is vettem a részemet. Amióta narrált színházi előadásokat is adnak, azóta előszeretettel járok színházba.
Egész életemben végig kísért a mozgás: kamaszkoromban kézilabdáztam, pingpongoztam és különböző labdajátékokban vettem részt. Később már látássérültként a jóga és a pilates lett az életem része.
Gyerekkorom óta szeretem a táncot. Ifjúkoromban görög táncházakban és rendezvényeken vettem részt. Ennek köszönhetően, amikor 1998 és 2002 között XVIII. kerületi görög kisebbségi önkormányzati képviselő voltam, egy alkalommal felkértek arra, hogy az önkormányzati bálra egy-két görög táncot tanítsak meg néhány alkalmazottnak. Mivel a táncosok könnyen sajátították el a lépéseket, arra törekedtem, hogy minél látványosabb koreográfiát tanítsak be nekik. A nagy sikerre való tekintettel több alkalommal is felkértek az előadás megszervezésére. A kerületi Olympos nevű felnőtt görög nemzetiségi tánccsoport tagjaként néha a vezetőnek segítettem a koreográfiában, és az ottani tevékenységemet látva, felkértek a megalakuló ifjúsági tánccsoport vezetésére, mely Sirtaki néven lett ismert. Ezt a munkát két év után látásromlásom miatt abba kellett hagynom. Nagy felelősséggel járt: a táncoktatás mellett a gyerekekre is oda kellett figyelni.
És jött a zumba korszak. (A zumba a latin-amerikai és az aerobik tánc keveréke.) A zumba táncórát egy látássérült oktató tartotta látássérülteknek. Néhány fellépést is vállaltunk. Sajnos az oktató egészségügyi állapota miatt a csoport felbomlott, de szép emlékek maradtak. Néhány év kihagyása után a kerületünkben lévő zumba-csoportnak vagyok az egyetlen látás- és hallássérült tagja. A látók nagy szeretettel fogadtak engem. Így akaratlanul is kialakult egy érzékenyítő foglalkozás.

– Hallottam, hogy sokat utazol. Hogyan vált az életed részévé ennek szeretete?
– Mindig is vonzott az utazás és az újdonság varázsa: megismerkedni más kultúrákkal, hagyományokkal és ételekkel. A másutt megtapasztalt ételek ötletet is tudnak adni az otthoni étkezések változatossá tételében. Véleményem szerint az utazások során sokkal gazdagabb élményeket szerezhet az ember, mintha csak elolvasná az útikönyvet. Minél aktívabb az ember, annál könnyebben meg tudja oldani a hétköznapok problémáit. Örömmel tölt el, ha ismeretlen helyeken is fel tudom találni magamat. Sokan vakmerőnek tartanak.

– Van egy-egy út során szükséged speciális segítségre abban, hogy be tudd fogadni a környezeted információit, pl.: táj szépsége, stb? (Ha igen, ez milyen jellegű segítségnyújtást jelent?)
– Látássérült körökben ismert Bonecz Ervin neve, aki színház- és mozinarrációk mellett utazásokat is szervezett. Ezeken az utazásokon a programokat, az időbeosztást és a csoportlétszámot a mi igényeinkhez és a képességeinkhez igazította. Az ő segítségével tudtunk eljutni olyan helyekre, ahova egyébként nehezen lett volna lehetőség. Példaként lehet említeni, hogy Amsterdamban egy kiállítási fregatton jártunk, ahol mindent kipróbálhattunk; és az olaszországi Velencében egy maszkkészítő mesternél a maszkkészítés mesterfogásait ismertük meg. A különböző nyugat-európai múzeumok workshopjaiban olyan élményeink voltak, amiket itthon még nem nyújtanak: Velencében tapinthatóan megnézhettük Giorgione: Vihar című festményét; Amsterdamban pedig egy született vaknak tudtak élményt nyújtani a festményekkel kapcsolatban.
Ha kísérő nélkül utazunk, többnyire a helyiektől kérünk tanácsot: hova érdemes menni. Volt rá példa, hogy egy helybéli teljesen vakosan el tudta magyarázni, a célunkhoz hogyan tudnánk odaérni. Vidéken sokkal segítőkészebbek és toleránsabbak az emberek a látássérültekkel szemben: volt, amikor betűztem a feliratot, és egyből felolvasták nekünk. Időnként el is kísérnek oda, ahova menni akarunk.

– Kivel utazol a legszívesebben?
– Többnyire a párommal utazom, de nem zárom ki a társas utazás lehetőségét sem. Nagy élményt nyújtottak nekünk a Bonecz Ervin által szervezett társas utak is.

– Ha ki kellene emelned egy kedvenc helyszínedet, utazással kapcsolatos élményedet, mi lenne az?
– Bármerre is jártunk, mindenhol meg lehetett találni az út érdekességét vagy értékkel rendelkező részét. Szekszárdon állandóan esett az eső, de élveztük az országút mellett való gyaloglást a szállásig; az olaszországi Velencében a kis sziget-zátonyok vízzel való ellátása; egy prágai étterem, ahol kisvasút hozza ki a rendelt sört. És még lehetne a végtelenségig folytatni.

De még megemlíteném az al-dunai utazásunkat, ahol csak én és a párom voltunk látássérültek a többiek megrökönyödésére. Az idegenvezetők hamar alkalmazkodtak hozzánk, megfigyelték a köztünk lévő párbeszédeket és elkezdték használni az óra irányait a látványosságok helyzetének meghatározására. Egy kis praktika: a bőröndünk fogantyújára ráerősítettünk egy kis színes madzagot, ami jól is jött ezen az úton, mert pont volt egy hasonló kinézetű bőrönd is. Az úton a többi utas automatikusan szóban navigált minket. A hajón mindennap kaptunk egy ebédet is, amit a hajó fenekén lévő konyháról kellett elhozni. De egyedül nekünk felhozták – és ezt senki nem tette szóvá. A különböző szállásokra és a hajóra való közlekedés alkalmával a bőröndünket mindig valaki hozta.

– Van valami, amire nem kérdeztem rá, de fontosnak tartanád elmondani magadról az olvasóknak?
– A TESCO-ban dolgozom, meg kellett vívnom a magam csatáit, mivel sokan nem is tudták elképzelni, hogyan kezeljenek engem. A felvételi interjúnál a hr-s kolléga érdekesnek talált, de hozzátettem: amit az önéletrajzban talál, azt felejtsük el, az a múlt és már más a jelen. Tegyünk inkább egy próbát. Ez volt tizenkét éve. Sokszor hangzott el a mondat: Te ezt úgy sem tudod megcsinálni. És én mégis bebizonyítottam nekik – és magamnak is: akarattal sok mindent el tudunk érni.