(A DLAN „”Történetek (mesék) az emberekről, akik a szívükkel hallgatnak, és a kezükkel néznek” című kötetéből)
Jožica a kreativitása által fejezi ki magát. Egész életében alkotni szeretett volna, és most éppen ezt teszi. Személyi segítőjének támogatásával az álma, hogy visszaadja a világnak azt, amit kapott, végre valóra válhat.
Az idős, nyolcvanas éveiben járó hölgy két botra támaszkodva közlekedik. Első ránézésre is egyértelmű: komoly egyensúlyzavarral küzd. Mellette van a segítője, kezében komputer. Fekete pólójának hátán nagy, fehér betűkkel felirat hirdeti: „Siketvak személynek segítek”. Leülnek egy padra. A segítő leírja, megjeleníti a kérdést a gép kijelzőjén, Jožica pedig hangos beszéddel válaszol. Aztán előveszi a szintetizátorát és eljátszik egy dalt. Ő írta a szövegét, és a zenét is maga komponálta hozzá. Miközben játszik, egybeolvad a zenével. Énekel. Még mindig pontosan emlékszik a dallamra. Szereti a zenét. Úgy érzi, teljesebb a világa, ha színekkel is kifejezi az érzéseit. Kézimunkázik és mindemellett történeteket ír, melyekhez az inspirációt saját életéből meríti. Ezekben a tevékenységekben megtalálta élete értelmét.
Történt egy napon
Gyermekként hazafelé tartott társaival az iskolából egy erdős részen. Egy méretes kő meglazult a talajban és elkezdett felé gurulni. Bár oldalra lépett, a hatalmas fagyökér, amely a kőhöz tapadt, levált és lendületből eltalálta őt. Épp a fejét ütötte meg. Ennek következtében egy nagy seb nyílt a homlokán. Mivel orvost a környékükön nem lehetett találni, messzire kellett volna utazni az ellátásért, édesanyja elállította az erős vérzést és kötést tett a fejére. Öt-hat nappal később a sebe gennyesedni kezdett. Utólag visszatekintve úgy gondolja, ez az állapot indíthatta el a Meniere-betegség kialakulását.
Néhány hónappal később
Szédüléssel járó rohamok jelentkeztek nála. Mielőtt rátörtek volna, mindig apró fényes, csillagszerű pontok jelentek meg a szeme előtt. A rosszullétek időtartama alatt arcának bal fele érzéketlen volt és nem látott semmit. Ilyenkor rendszerint lefeküdt és úgy várta meg, hogy elmúljon a szédülés. A rossz közérzete legtöbbször hányással is társult, majd hirtelen elmúlt az egész, mintha semmi nem történt volna.
Így ment ez éveken keresztül
Az orvosok azt mondták, a pubertás okozhatja. Ám mire felnőtté vált, mégtovább fokozódott a szédülés. Orvosai ekkor azt mondták, első gyermekének születése teljesen megszűnteti majd a rohamokat, ám panaszai a baba világra jövetele után is folytatódtak. Először hallása, majd később a látása kezdett romlani.
A régmúltból egy emberre, általános iskolai tanárnőjére nagyon szívesen emlékszik vissza
A második anya szerepét töltötte be mindennapjaiban, sokat segített neki anélkül, hogy szülei erről tudtak volna. Azt meséli: korosztályának neveltetése olyan volt, amivel nem igazán lehet dicsekedni. A gyerekeknek akkortájt semmi önbizalmuk nem volt. Az étkezések alkalmával egy asztalnál ült a család, ám az ifjak nem beszélgettek szüleikkel. Félénkek, visszahúzódók voltak, arra tanították őket, hogy maradjanak csendben. Úgy érzi, ha akkor magabiztosabb lett volna, most merőben más lenne az élete.
Először középiskolás korában vette észre, hogy valami gond van a hallásával
Az 1985-ös esztendő hozta el a valódi fordulópontot egészségi állapotában. Gépírónőként dolgozott és egyszer azzal keresett fel egy orvost: már nem tud dolgozni, mert nem hallja, hogy mit diktálnak neki. Szédülési rohamai változatlanul gyötörték, kórházról kórházra járt, a legkülönfélébb diagnózisokat kapta. Egy hölgy ismerőse javaslatára látogatott el Dr. Grm-hez Ljubljanába. Ő állapította meg nála a Meniere-betegséget. Ez a belső fül rendellenessége, mely szédüléssel kísért rohamokat és halláscsökkenést is okozhat. Az esetek túlnyomó többségében csak az egyik fület érinti. Többféle eseményről állítják, hogy kiváltó oka lehet ennek a betegségnek, tipikusan ilyen a szervezetet érő sokkhatás.
Lassan, fokozatosan, de teljesen elveszítette a hallását
Bár a látásával is voltak gondok, az orvos soha nem talált semmiféle elváltozást a szemein. Egészen 65 éves koráig, ekkor ugyanis glaukómás lett. Látómezeje lassan kezdett el szűkülni. Attól nagyon félt, hogy teljesen el fogja veszíteni a látását, ezért elsajátította egy, a siketvakok számára kifejlesztett kommunikációs eszköz használatát. Ezt állandóan magánál tartja, papír és toll is mindig van nála.
Arról azonban fájdalommal beszél
Még a legkedvesebbjei sincsenek tekintettel állapotára, speciális kommunikációs szükségleteire. Ha látogatóba megy a testvéréhez, az ottaniak közül senkinek nem jut eszébe, hogy leírja számára az elhangzott információkat. Nem tudja, miről beszélgetnek a körülötte ülők és min nevetnek. Ilyenkor rendszerint azt mondja: „Vessétek papírra, hogy én is veletek nevethessek”! Úgy vélekedik: szerettei elfelejtik, hogy ő nem hall, vagy egyszerűen el sem hiszik. Állandóan emlékeztetni kell rá őket, ami nagyon kellemetlenül érinti őt. Megesett, hogy öt testvére társaságában ült egy fürdőben és fogalma sem volt róla, miről beszélgettek a többiek.
Napjaiból leginkább a zene hiányzik
Évekkel ezelőtt mindent szívesen hallgatott, az operától a pop muzsikán át egészen a népies dallamokig. Színházba is örömmel járt. Televíziót se igazán tud nézni, mert a legtöbb csatorna feliratok nélkül sugározza műsorait. Így számítógépének felnagyított betűs képernyőjén keresztül tud csak információkat szerezni a külvilágról. Egyik nap szekrényének tetején meglátta a régi szintetizátort. Bár gyermekkorából sok dalra emlékezett, zenélni soha nem tanult, így nem igazán tudta, mihez is kezdhetne a hangszerrel. Másnap meglátogatta őt Suzana, a DLAN által mellé rendelt jelnyelvi tolmácsa és személyi segítője.
Ő ajánlotta fel neki, hogy megtanítja játszani
Jožica ráhelyezi a kezét a hölgy ujjaira, s figyeli, mikor melyik gombot nyomja le a billentyűzeten, s ezt memorizálja. Két évvel azután, hogy elkezdtek így együtt tanulni, még mindig kezdőnek tartja magát, ám megvan benne az elszántság, a kellő akarat. Amint reggel felkel, egyből elkezd gyakorolni. Ez boldoggá teszi, és minden másról eltereli gondolatait. Azt mondja: a zene az ő igazi orvossága. Amikor baj van, ez az egyetlen dolog, ami segít rajta. Emellett papírból készít virágokat, ez is egyfajta terápia számára.
A szlovén siketvakokat tömörítő egyesület, a DLAN tagjaival is szeret együtt lenni, beszélgetni
Úgy fogalmaz: itt legalább szembesülhet azzal, hogy másoknak milyen dolgokat kell elviselniük.
Személyi segítője azáltal, hogy vele van nap, mint nap és megkönnyíti számára a kommunikációt, kinyitotta előtte a világot. Úgy érzi, munkájáért nem tud elégszer köszönetet mondani neki.
„Néhány évvel ezelőtt úgy gondoltam, nincs szükségem arra, hogy bárkivel is kommunikáljak. Akkor nem is éreztem, hogy milyen súlyos magány telepedett rám,mert nem tudtam, hogyan is léphetek kapcsolatba másokkal. Hálás vagyok azért, hogy elcseveghetek olyan emberekkel, akik megértenek engem”.
(A magyar nyelvű fordítást és összefoglalót készítette: Taskovics Adél)
