(A DLAN “Történetek (mesék) az emberekről, akik a szívükkel hallgatnak, és a kezükkel néznek” című kötetéből)
Zvezdana igen nehéz gyermekkort tudhat maga mögött. Sok fájdalmas emléke van: nem kapott megértést, gyakran csúfolták és bántották. Néhány valódi, segítőkész barát és a mély hite jelentette számára a vigasztalást. Négy és fél esztendős koráig egészséges kisgyermek volt. Egy nap minden megváltozott. A II. világháború adta helyzetben a németek az ő falujukat is elpusztították. Zvezdana a szomszéd kisgyerekkel játszott, amikor repülőgépek kezdtek körözni a környék felett. Futva próbált elmenekülni. Pár lépés után azonban elesett és minden sötétségbe borult körülötte. A szomszéd család tagjai emelték fel a földről, ők vitték haza. Sokkos állapotban volt: arcát sebek borították, a fejében különös, zúgó hangot hallott. A becsapódó bomba hatására mind a hallását, mind a látását jórészt elvesztette.
Nehéz családi körülmények között élt
Édesapja száműzetésben volt, édesanyja reggeltől estig dolgozott, hogy etetni tudja két gyermekét. Zvezdana lényegében egyedül volt az öccsével. Senki nem hitte el neki, hogy ilyen komoly, érzékszervi sérüléseket szerzett.
1945-ben édesapja hazatért, nem tudta elfogadni kislánya megváltozott állapotát. Szüleitől támogatásra, segítségre nem számíthatott. Ott volt ugyanakkor neki Anita, aki bár egy évvel fiatalabb tőle, igaz barátjának bizonyult.
Közeli kapcsolatuk mind a mai napig megmaradt
Az ő segítségével tanult meg beszélni, rengeteget énekeltek is együtt. Amikor egyedül volt, elrejtőzött a szőlőskertben, kis fadarabot helyezett a szájába, így próbálta meg kiejteni a betűket. Az iskolában mindig az első sorban ült. Megtanult szájról olvasni. Általános iskolában kiváló tanuló volt, azután gimnáziumba ment.
Diáktársai segítőkészek voltak, ám mégis komoly nehézségekbe ütközött
Tanára el akarta küldeni az iskolából, azt mondta: nem kíván vele tovább vesződni. Ő azonban kitartott. Befejezte az első, majd a második tanévet. Sokat küzdött, de végigcsinálta. Periferiális látása elveszett, ami megmaradt, a szájról olvasáshoz elégnek bizonyult.
Fontos állomás:
településükre egy új, fiatal pap érkezett, aki felébresztette a kislányban a tudásszomjat, könyveket is adott kölcsön.
Vele egykorú társai sokszor bántották. Előfordult, hogy megígérték neki, hazakísérik, majd nagyjából fele úton magára hagyták. Gyakran kigúnyolták, kinevették, még olyanok is, akiket azelőtt barátainak gondolt. Gyermekkorában testvéréhez sem fűzték erős érzelmi szálak. Felnőtt korukban már közelivé vált a kapcsolatuk.
Két év gimnáziumba járás után kilépett az iskolából
Ő mindenképpen vágyott tanulni, szülei elküldték volna egy látássérülteknek fenntartott intézménybe, ám hallássérülésének mértéke miatt nem fogadták. Próbálkoztak a hallássérült gyermekek számára alapított iskolával is, ide látássérülése miatt nem kellett. Nagyon elkeseredett, megfordult a fejében, hogy véget vessen életének, ám megóvta őt a belső ereje és kitartása, elvetette e gondolatokat. Fájdalmas volt számára, hogy a szülei valósággal szégyellték őt.
Környezetében élő emberek nem siketnek tekintették, hanem értelmileg akadályozottnak
Mondták róla: “Egy kicsit akaratos”. Vágyott dolgozni, de nem kapott munkát. Volt, amikor tanár, később apáca szeretett volna lenni, ám siketsége miatt sehol nem fogadták. 19 éves korában olvasta egy újságban: van egy iskola, ahol háztartási munkát tanítanak vidéki lányoknak. Anélkül, hogy szólt volna róla a szüleinek, jelentkezett. Azt a visszajelzést kapta: amennyiben valaki megfizeti a tandíját, illetve, ha tudja orvosi papírokkal igazolni állapotát, felveszik. Megszerezte és elpostázta a szükséges dokumentumokat. Az igazgatótól kapott egy telegram üzenetet: „Jöjjön, fel van véve, de legyen hallókészüléke”.
Testvére megígérte: kifizeti a tandíját
Az igazgató elmondta a többi diáknak: jön egy új lány, akiről nem lehet tudni, hogy milyen és hogyan birkózik majd meg a feladatokkal. Társai kedvesen fogadták. Néhány nappal később az intézmény első embere belépett a terembe és azt mondta: „Szeretném látni a szegény ördögöt”. A fiatal lány pedig felállt és megkérdezte: „Rám gondol”? Az iskola feje visszakérdezett: „Maga az?” Meglepődött, nem erre a látványra számított. Egy tiszta, csinos hölgy állt vele szemben, akinek a haja és a ruhája is teljesen rendben volt, és nagy népszerűségnek örvendett társai körében.
A matematika soha nem volt az erőssége, esszéket írni viszont nagyon szeretett
Osztálytársai helyett is gyakran készített fogalmazásokat, mondtak egy címet és ő nagyszerű szöveget kerekített hozzá. Rangos tanulmányi átlaggal végezte el az iskolát, amit nagy sikerként könyvel el mind a mai napig, különös tekintettel arra, hogy ekkoriban még nem volt hallókészüléke.
Képzett szakács lett belőle
Állást kapott egy csirkéket nevelő farmon, de édesapja azt akarta: menjen haza. Orvosa is megerősítette: ez a munka nem látássérülteknek való, így otthon maradt és segített szüleinek. Sokat foglalkozott a szomszéd kislánnyal, Darinkával, aki mozgássérült volt. A lábai megsérültek, nem tudott járni, orvosai azt gondolták, ez így is marad egész életében. Zvezdana minden szabad percét vele töltötte, sokat imádkozott kis barátnőjéért és hitte: egy nap újra járni fog. A csoda meg is történt. Darinka arról beszélt, hogy orvos lesz és olyan gyermekeket fog gyógyítani, mint amilyen ő maga. Zvezdana meggyőzte: legyen inkább szemorvos. Ma már ritkán találkoznak az egykori szomszéd kislánnyal, aki szemorvos, de mind a mai napig hálás neki
Időnként, hogy egy kis pénzhez jusson a család, elmentek a szomszéd gyümölcsösébe cseresznyét szedni
A birtok tulajdonosa szorgalmazta: menjen Zvezdana is. Édesanyja próbálta lebeszélni, mondván: “Hogy tudna már segíteni? Nincs annak semmi haszna”. A gazda hajthatatlan volt, Ő pedig ékesen bizonyította: nincs igaza az édesanyjának, még a fa tetejére is felmászott.
Az idősekhez különösen jó kapcsolat fűzte
Míg a barátai mulatni, táncolni jártak, ő inkább az öregek között múlatta az időt, nekik segített. Közvetlen szomszédjuk fia, aki kedves volt hozzá, Zvezdana úgy gondolta, egész életükben együtt maradhatnak, de a fiú édesanyja ellenezte. A fiatalember szenvedett attól, hogy a házasságra vonatkozó terveik meghiúsultak. Fájdalmát alkoholba fojtotta. Zvezdana, bár szomorú volt, de nem érezte magát legyőzöttnek. Ljubljanában a látássérülteknek fenntartott otthonban szobát kapott, munkahelyet is talált. Sorstársai között volt, de hallássérülése miatt mégis másnak érezte magát a többiektől. Igaz, volt, aki csak úgy emlegette: “az ostoba”, mert ha szólt hozzá, ő a hallássérülése miatt nem értette, mit akar mondani.
Idővel azonban pozitív irányba változott a helyzete
Barátnőkre talált, akik nagyon szerették, tanácsot kértek tőle, de lelkében mégis belső harc dúlt. Papírra vetette gondolatait, naplót vezetett, ezáltal tudta megmenteni saját magát. Legmélyebb szomorúsága abból fakadt, hogy édesanyja gyakran bántotta, gúnyneveket aggatott rá, bűnösnek nevezte, amitől hibásnak, hálátlannak érezte magát. Egy nap meglátogatta Anica nevű vak barátnőjét, aki épp telefonált valakivel. Mikor megkérdezte tőle, kivel beszélt, azt válaszolta: “egy mulatságos, kedves fickóval”. Egy kis csevegésre Zvezdana is kapható volt.
Ekkor még nem sejtette, hogy jövendőbeli férjével társalog
Anica lakásán találkoztak először, az egész éjszakát ébren töltötték és beszélgettek. Azt találta mondani újdonsült ismerősének: “Boldog az a lány, aki a feleséged lesz. “Erre azt a választ kapta: “Ne mondj ilyet, mert lehet, éppen te leszel az”.
Ezt követő két évben rendszeresen találkoztak, ám az udvarló nagymamája olyan erősen ellenezte kapcsolatukat, hogy Zvezdana már a szakítást szorgalmazta, de a fiú nem hagyta, Ljubljanába költözött, munkát is kapott. Bár a szlovén nyelvet nem beszélte, kitartott közös álmuk mellett. Kezdetben Zvezdana barátnőjének lakásában éltek, egy idő elteltével férjével önálló lakást kaptak.
Az 1963-as esztendő vízválasztó volt mindkettejük életében
Ekkor kapott a fiatal nő hallókészüléket. Férje szorongva mondta neki: “Mindenki téged néz!” Ő nem foglalkozott ezzel. Végre szabadnak érezte magát. Élete párjától pedig megkapta a teljes elfogadást.
Szülei nem voltak elégedettek választottjával, viszont későbbiekben rendeződtek az érzések, ahogyan a férfi nagymamája is megbékélt.
Ezt követően másik probléma jelentkezett
A férj új munkát kapott, amely túl keménynek bizonyult számára, ezért inni kezdett. A feleség imái meghallgatásra találtak, társa megváltozott. Az elmúlt 25 évben egyáltalán nem nyúlt alkoholhoz. Nagyon szerettek volna gyermeket, nagy családot, de orvosai azt mondták: örökletes betegségben szenved. Félelmükben hozták meg a nehéz döntést: gyermektelenek maradnak. Évekkel később, amikor eltávolították szeméről a szürkehályogot, orvosa arról tájékoztatta, hogy látási problémáját nem az örökletes retinitis pigmentosa okozza, hanem a fejében levő nyomás.
Amikor egy nagy cukorgyárban dolgozott, főnöke a legnehezebb munkát bízta rá
Szóvá tette, ám elöljárója azzal fenyegetőzött: az illemhelyek takarítására fogja beosztani – ahhoz talán még eleget lát – tette hozzá. Keményen dolgozott, munkájáért mégsem kapott elismerést. Annyira iparkodott, hogy végül baleset érte, csonttörést szenvedett. Betegállományba vonult, ami után már nem tudott visszamenni munkahelyére. 29 évesen nyugdíjazták.
Több időt töltött kórházban, mint otthon
Az orvosok igyekeztek megmenteni maradék látását, hallását, ám ez végül nem sikerült. Egyszer meglátogatta őt a volt főnöke. Azt mondta: “Zvezdana, magát kerestem. Nagyon sajnálom, hogy olyan csúnya dolgokat tettem ön ellen. Kérem, bocsásson meg nekem, ha tud! Elhittem, hogy csak szimulál, a többiek ugyanis ezt állították.” Ő pedig azt felelte: “Borítsunk fátylat a múltra!”
Az idős hölgy napjainak legnagyobb részét ma a háztartási munka teszi ki.
Emellett rengeteget olvas, az orosz írók műveit kedveli a leginkább.
“A könyvek adnak nekem mindent. Bátorságot, élni akarást.” – jelenti ki.
Látássérülése ellenére arra mindig ügyel, hogy szépen legyen felöltözve. Bár ma már szemével nem érzékeli a színeket, valahol mélyen él benne az emlékük. Neki és férjének is a kék a kedvence. Bevásárlásnál a párja mindig elkíséri, de főzni többnyire egyedül szokott.
Meghatározó időszakának tartja, amikor 24 éves korában megkapta élete első hallókészülékét
Apácák közreműködésével jutott a készülékhez. Hajnalban a nővérek kivitték őt a szabadba, hogy együtt hallgathassák a madarak énekét. Segítettek neki, hogy hang alapján be tudja azonosítani, éppen melyiknek a dalát hallgatja. Először sírt, mint a környezetében mindenki, utána örömében ugrálni kezdett. Pár nappal később hazautazott. Behelyezte a hallókészülékét és figyelte, hogy a többiek miről beszélnek körülötte. Korábban azt feltételezte, hogy az emberek nem rágalmazzák egymást, nem ítélkeznek mások felett. Ekkor azonban szembesült az igazsággal. El is távolította füléből az eszközöket, mondván: “Nem akarom ezt hallgatni!”
Csatlakozott egy Biblia tanulmányozásával foglalkozó csoporthoz
Eleinte döbbenettel néztek rá, de mára ez megváltozott.
“Nem fogom megadni magam. Egy siketvak embernek komoly belső tartása van. A szememmel nem látlak, de valahol belül mégis érezlek. Ez az a fény, ami néha világosabb és szebb, mint ami kívülről sugárzik. Van, ami sokkal fontosabb, mint a külcsíny. Emlékszem azokra az időkre, mikor még láttam. Van úgy, hogy találkozol valakivel. Nahát, milyen divatosan néz ki! – gondolod. Aztán elkezdesz beszélgetni vele és rájössz: belül üres. Épp úgy, mint a filmsztárok. Gyönyörűen néznek ki, de én úgy gondolom, hogy valami hiányzik belőlük.”
Bátran állítja: a siketvak embereknek van egy jól kifejlődött “hetedik érzékük”. Jelenlegi életéből az olvasás hiányzik leginkább. Ismeri a Braille írást, de komoly erőfeszítések árán tudja csak elolvasni. Próbálkozott a hangoskönyvek hallgatásával is, ám tartósan ez is megterhelő a számára. “Isten jelenti számomra a mindenséget. Amikor úgy éreztem, senki nem gondoskodik rólam, neki akkor is a szeretett gyermeke voltam.” – vallja meg hitét Zvezdana.
Szinte minden nap jár templomba, az indukciós huroknak köszönhetően megért mindent, amit a szertartás alatt mondanak
Sok, számára kedves embernek tudja a telefonszámát, akikkel gond nélkül tud így beszélgetni. Szívesen sétál a természetben is, habár nem láthatja annak csodáit. Észrevette, hogy szaglása is sokat romlott az elmúlt évek alatt. Nála az érintés helyettesíti a hallást, látást. Ezen keresztül nagy biztonsággal érez rá mások lelki alkatára.
“Szeretném elmondani az embereknek, hogy bár nehéz volt az életem, de ami igazán számít az az, hogy még mindig egy emberi lény vagyok. Fontos, hogy megmaradj annak, aki voltál és fogadd el, amit Isten ad neked. Elengedhetetlen, hogy el tudjuk fogadni az életet úgy, ahogy van és képesek legyünk tovább lépni, segíteni a rászorulóknak. Meg kell ezt tenned bárhol, bármikor, akármilyen módon, ahogyan csak tudod. Hallgasd meg mások problémáit és igyekezz megérteni őket!”
(Angol nyelvről fordította: Taskovics Adél)
