Szakolczi Gabriella
Az alábbiakban a Hírmondó 2022. januári számában megjelent interjúból idézünk, s ha kíváncsi további részletekre tagtársunk életéből, a “Tovább olvasom” gombra kattintva elérhető a teljes szöveg. Szakolczi Gabriellával Taskovics Adél kollégánk beszélgetett.
– A Facebook-oldaladon azt írtad: “ki kell cselezni az állapotunkat”. Te milyen módon teszed ezt meg?
– Nem azt nézem, hogy mit nem tud megcsinálni egy „szemfüles”, hanem azt, amit meg tud, meg amihez van érzéke. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni, de ami megy… na, arra érdemes ráfeküdni. És ha adódik valami lehetőség, amit, ha úgy érez az illető, hogy ebben helyt tudna állni, akkor érdemes megragadni. A kiskapukatkell keresni, nem pedig bezárkózni.
Szakolczi Gabriella rajza
– Mesélj kérlek, a mindennapi életedről! Milyen tanulmányokat végeztél és hol dolgozol jelenleg?
– 2014-ben végeztem az ELTE BTK informatikus könyvtáros mesterszakán. A diplomamunkám nagyon testhezálló témáról írtam, az érzék- és mozgásszervi fogyatékkal élők könyvtári ellátását tárgyaltam magyar és nemzetközi viszonylatban. A Siketvakok Országos Egyesületének rehabilitációs szolgáltatása révén sikerült elhelyezkednem az ELTE BTK Központi Olvasótermébe, ahol kétszer is töltöttem szakmai gyakorlatomat, így már ott is egy nagyon jó kapcsolat alakult ki a vezetővel, a munkatársakkal, így lényegében nem egy idegen helyre mentem dolgozni, hanem egy már ismerős közegbe. Alapjában véve feldolgozó könyvtáros vagyok, a könyvek adatait viszem be a számítógépes könyvtári rendszerbe, de emellett – az olvasószolgálat és a raktári kiszolgálás kivételével – több más háttérfeladatot is ellátok. Például én rakok rendet a folyóiratolvasóban, az állományellenőrzési munkákban is részt veszek, vagy ha valamiről listákat kell írni, pl. szakdolgozatok, leselejtezendő dokumentumokról listák, azokat is én állítom össze. Szabadidőmben olvasok, rajzolok, otthon tornázom és járok úszni is hetente kétszer.
– Mióta vagy hallás és látássérült?
– Születésem óta vagyok látássérült. Koraszülöttként jöttem a világra a 30. héten, 990 grammal. Az inkubátoros kezelés miatti oxigéntúladagolás okán levált a retinám mindkét szememen. Ezt 2 hónapos koromban egy műtéttel sikerült „megmenteni”. A hallásomat 4 éves koromban vették észre, hogy nem tökéletes. Általános iskola első osztálya, azaz 1995 óta viselek hallókészüléket mindkét fülemben.
– Milyen mértékű hallás-és látásmaradvánnyal rendelkezel?
– Számtanilag nincs információm a látásomról, hogy ez hány százalékos, gyengénlátó vagyok. Egy kis egyszemes távcső-nagyító segít a mindennapokban. A hallásom lényegében hallásmaradvány, a bal fülemen 70 százalékos, a jobb fülemen 80 százalékos hallásveszteség van.
– A Facebook-oldaladon azt írtad: “ki kell cselezni az állapotunkat”. Te milyen módon teszed ezt meg?
– Nem azt nézem, hogy mit nem tud megcsinálni egy „szemfüles”, hanem azt, amit meg tud, meg amihez van érzéke. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni, de ami megy… na, arra érdemes ráfeküdni. És ha adódik valami lehetőség, amit, ha úgy érez az illető, hogy ebben helyt tudna állni, akkor érdemes megragadni. A kiskapukat kell keresni, nem pedig bezárkózni.
– Hogyan kerültél kapcsolatba a rajzzal, kézműveskedéssel?
– Már általános iskolában is pozitív visszajelzést kaptam a rajztanáromtól, hogy van érzékem a rajzhoz. Szerettem és szeretek is rajzolni. Nehéz dió, mert annak ellenére, hogy emlékezetből rajzolok, sokan nem hiszik ezt el, azt kérdezik: „ezt másoltad?”. Nem, nem másoltam… még modellről sem tudok jól rajzolni, noha rajzórán ez volt feladat, hogy az elénk helyezett, beállított és megvilágított tárgyakat kellett lerajzolni. Az egyetem kezdetekor, 2009-ben abbahagytam a rajzolást, aztán 2018-ban újrakezdtem. Két évig illusztráltam egy MeseLes Olvasgató nevű online gyermekirodalmi oldalra is a versekhez, mesékhez, de 2020-ban a járvány kitörésekor ez az oldal bizonytalan időre bezárt. Sanszos, hogy nem is fog újraindulni már itt az illusztrálási lehetőség. Kézműveskedni mindig is szerettem, középiskolában jártam gyöngyfűzésre is. Egy egyesületi nyári tábor keretében lehetőségem volt tűzzománcozni. Ezt a „művészeti ágat” is középiskolában ismertem meg, ott tűzzománc szakkör is volt. Az origami egy hirtelen ötlet volt, egy SVOE-táborban mutattam meg, hogyan kell papagájt hajtogatni. A karácsonyi videóban pedig egy korábban Youtube-ról betanult dísz hajtogatását mutattam meg.
– Mit jelent számodra ez a szó: “divat”?
– Divat=egyenlő esélyek. A divat egy jó lehetőség arra, hogy az épeket és a sérülteket közelebb hozzuk egymáshoz, az érzékenyítésre kiválóan alkalmas a divat. Nagyszerűen lehet általa integrálni a sérülteket és az épeket. Fejlettebb országokban láthatunk is erre példákat, amikor fogyatékossággal élő modellek lépnek kifutóra nagy divatheteken, pl. a Párizsi Divathéten pár éve egy teljesen lábamputált, műlábas kislány lépett kifutóra. Ezekben a fejlettebb országokban a fogyatékossággal élők nagyobb teret kapnak a divat, a szépség világában, divatházak, kozmetikai cégek nem egyszer választanak reklámarcnak valamilyen fogyatékossággal élő embert. Kis hazánknak ezen a téren van még hova fejlődnie sajnos.
– Mióta modellkedsz?
– 2017. augusztus 16-án lettem tagja az AbilityFashion nevű civil kezdeményezésnek. Ez egy alulról építkező kezdeményezés, amely sérült fiatalokat fog össze, és rendezvényeken – főként divatbemutatókon – és fotózásokon való részvételi lehetőségekkel azt igyekszik bebizonyítani, hogy a divat, a szépség mindenkié, testi állapottól függetlenül bárki lehet divatos, szép, akárcsak egy ép ember. Jelenleg csak lányok vannak, mint modellek, de szeretettel várunk fiúkat is. Vannak kerekesszékesek, járáshibásak, de vannak vak és látássérült modellek is. Én vagyok az egyetlen halmozottan sérült a csapatban. 2018-ban léptem először kifutóra általuk, a Nemzeti Divatliga által szervezett 3. Global Sustainable Fashion Week (röviden GSFW, magyarra fordítva 3. Globális Fenntarthatósági Divathét) záró divatbemutatóján, Szépligeti Ágnes által tervezett ruhában. 2018. augusztus 31-én a Hilton Budapest szállodában léphettem kifutóra, az AbilityFashion saját rendezvényén a „Vár a kifutó!” címet viselő divatbemutatón, a ruhákat Anni Pastor biztosította. 2019-ben pedig a Green Culture nőnapi, integrált divatbemutatóján vehettem részt, amely a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara tanácstermében került megrendezésre. Ennek révén alakult ki egy nagyon jó kapcsolat a tervezővel, dr. Szabó Krisztinával. A Green Culture fotózásokat is szervez, én már 3 fotózásukon vettem részt eddig.
– A rajzaidon gyakran megjelenik a fűző, mint motívum. Mi az, ami felkeltette ebben a figyelmedet?
– Igen, szeretem a fűzőket, nem tudnám megmondani, mi keltette fel a figyelmemet… Egyszerűen csak megláttam valahol, és tetszett. A nőiesség jelképe, természetesen, nem túlságosan szorosra befűzve, mert túl összeszorított derék már nem nőies, és nem is szép. De főként nem egészséges. A divatnak nem szabadna az egészség rovására menni.
– Te magad próbáltad már a fűzőt?
– Még nem, mert nem volt rá lehetőségem, de nyitott vagyok rá, remélhetőleg, egy divatbemutató alkalmával viselhetek egyszer.
– A hétköznapi életben sokféle dolgot csinálsz, sok minden érdekel. Mi ezekben a tevékenységekben a legfőbb motivációd?
– Az, hogy ezekkel példát mutathatok nemcsak a sorstársaknak, hanem az ép társadalomnak is, hogy a fogyatékosság nem betegség, hanem egy állapot. A kiskapukat megtalálva nincsenek akadályok. Fejben kell először akadálymentesíteni, utána lehet a gyakorlatban is.
– Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást a mindennapjaidban, amelyet az állapotod – vagy ahogyan írni szoktad: “szemfülességed” állít eléd?
– Leginkább a közlekedés, az ügyintézés nehéz, főleg ebben a „maszkos” világban. Nem látom a másik ember száját, a maszk elfogja a hangot, így a kommunikáció most duplán nehezített számomra. A közlekedésben pl.: a járművek számozását nehéz leolvasni, de amióta megvan a már említett egyszemes távcső-nagyító, ez valamelyest könnyebb lett. Kis túlzással azt mondom, hogy a hallássérülésem okozza a legtöbb gondot, nem a látássérülésem.
– Mi segít ilyenkor túllendülnöd a nehézségeken?
– Nem ciki néha segítséget kérni, ha nagyon muszáj. Ha valami nem megy elsőre, segítséget kell kérni, és utána már önállóan is menni fog. Nem szabad megijedni az elénk álló dolgoktól, szembe kell velük menni. Egyik nagybátyám mondta azt, hogy „elesel egyszer, elesel kétszer, harmadszorra menni fog.”
– A tavalyi évben megkezdted önálló életedet Budapesten. Mi volt ennek az időszaknak a legnagyobb tanulsága számodra?
– Nem szabad magunkat másokra utaltatni, még arra hivatkozva sem, hogy „mert sérült vagyok”. Minden állapotban meg lehet találni a „kiskapukat”, így törekedni kell az önállóságra. A „szemfülesség” nem egy betegség, hanem egy állapot, nem azt jelenti, hogy be kell zárkózni, s meg kell ijedni emiatt a problémáktól, új dolgoktól.
– Ha hagyhatnál egy bátorító üzenetet, “mottót” a Hírmondó olvasóinak, mi lenne az?
– Kettőt is hagynék, ha lehet… 😀
“Nem az a ciki, ha gyári hibád van, hanem az, hogy ha Te emiatt kevesebbnek érzed magad.”
„Ne azt nézd, mit vett el a Sors – a maradékból hozd ki a legjobbat.”
