2022. november 30-án (szerdán) 14 órakor szabadidős klubra gyűltünk össze telephelyünk közösségi termében. Érkezés után mindnyájan letelepedtünk a nagy körben elhelyezett székekre. A foglalkozást Királyhidi Dorottya, egyesületünk főtitkára vezette. A délután fő célja az volt, hogy a megjelentek jobban megismerjék egymást.
Dorka úgy fogalmazott: együtt vagyunk programokon, halljuk a neveket, még bemutatkozó kört is szoktunk tartani, hogy mindenki tudja, kik vannak jelen. Az a tapasztalat, hogy sok esetben – a néven kívül – semmi mást nem tudunk egymásról. Ez a klubdélután épp arra volt hivatott, hogy változtasson ezen a helyzeten.
Ennek érdekében a csapatot – 13 egyesületi tag – két részre osztotta úgy, hogy a házaspárok is külön legyenek és egyesével tudjanak bemutatkozni beszélgetőtársaiknak. A társaság egyik része fix helyet kapott: leült és várta, hogy valaki odamenjen hozzá és helyet foglaljon a vele szemben elhelyezett széken. Hét személynek pedig az volt a feladata, hogy – az önkéntesként érkezett, főiskolai hallgatók segítségével – körbe járjon közöttük. Az lett volna az ideális, ha mindenki mindenkivel tudott volna találkozni és beszélgetni, ám ez végül – idő hiányában – nem valósulhatott meg.
Egy-egy eszmecserére tíz perc jutott
Én azok közé tartoztam, akik egyhelyben ülve várták az újabb és újabb találkozásokat. Erőt adó volt hallgatnom például azt a tagtársunkat, aki megosztotta velem: egyidejű látás-és hallássérülése mellett milyen mozgalmas életet él, három gyermeket nevelt fel. Lánykorában egy banknál dolgozott, gyerekei születése után először kertészetben, majd férjével közösen állattenyésztésbe kezdtek. Szarvasmarhával, kecskével, lóval, stb. foglalkoztak. Látása romlásával az állatok körül már nem tudott tevékenykedni, a tejkonyhában (tej, túró, sajt, tejföl készítésével) tette hasznossá magát. Egy idő után azonban már úgy érezte: teljesen elszigetelődött a többi embertől. 2013-ban vette fel a kapcsolatot az egyesülettel, ekkor nyílt ki előtte újra a világ. Kezébe vette a fehér botot, hogy önállóan közlekedjen, alapoktól kezdte el tanulni az informatikát.
Ámulva figyeltem egyik idősebb tagtársunk visszaemlékezésére, aki a gyerekkoráról mesélt nekem
Megtudtam tőle: öten voltak testvérek. Négyen nagyjából egy korosztály, majd 12 év után született még egy kisfiú a családba. Édesapjuknak volt két pár teherhordó, muraközi lova. Kislányként sokat ült hol az egyiken, hol a másikon. Saját elmondása alapján úgy nézett ki rajtuk, mint a szúnyog az elefánt hátán. Mindez a háború idején történt.
Ma már elképzelni is nehéz, hogy ekkoriban még a Sárkány utcában tehenészete volt az ott lakó sváboknak és a környéken lovas szekérrel is jártak. Egy-egy mélyre ható beszélgetés nagyszerű alkalmat ad arra, hogy rájöjjünk, milyen döbbenetes helyzeteket produkál az élet.
Gyakran mondjuk, hogy a történelem ismétli önmagát – ez még az egymást követő generációk között is megtörténhet
Megkérdeztem egy úrtól: miként ismerte meg a feleségét. Megosztotta velem: bár mindketten Budapesten éltek, ahhoz, hogy találkozzanak, Hévízre kellett utazniuk. Ugyanarra a helyre, ahol az ő szülei jóval korábban megismerték egymást.
A folyamat lezárultával újra visszaültünk a nagy körbe, ahonnan az elején elindultunk. Ekkor mindenki elmondhatta, hogyan érezte magát és milyen benyomásokat szerzett. Abban mindnyájan egyetértettünk, hogy pozitív élményt adott ez az alkalom, lehetne többször is ilyen lehetőség. Dorka bátorította a megjelenteket, hogy a jövőbeni egyesületi rendezvényeken merjenek szólni a segítőknek, hogy kinek a társaságában szeretnének időt tölteni.
(A cikket írta: Taskovics Adél)
