Kirándulás Magyarország leghíresebb borvidékén

társaságunk külön buszos kirándulásra indult Eger környékére.
Először Egerszalókon álltunk meg, ahol megtekintettük a barlanglakásokat.

 

 

Megtudtuk: az 1740-es évektől laktak itt magyar paraszt családok. Nagyon szegények voltak, annyi pénzük sem volt, hogy a faluban házhelyet vegyenek, ott felépítsék otthonukat. Ezért a viszonylag könnyen faragható riolittufa-kőzetbe, a hegy oldalába vájtak lyukat és ezt alakították lakhatóvá. Ablakot és ajtót készítettek, fehérre meszelték a falakat. Ez utóbbi eljárás kettős célt szolgált. Egyrészt így fertőtlenítették, másfelől pedig világosabbá is tették általa otthonukat. A pinceházak bejárati ajtaja minden esetben azún. füstös konyhába nyílik, innen oldal irányba a szobába léphetünk, melynek két ablaka az utcafrontra néz.

 

Az egyik barlanglakásból fotó készítése a másik barlanglakásba, régi falvédők a falon

 

a tehén volt a radiátor, a farka meg a ventilátor” – jegyezte meg tréfásan az idegenvezetőnk. Hozzátette: a kemencében megsült vagy megfőtt az étel, közben pedig a lakást felmelegítette és szárította, ezáltal élhetővé tette. Szabad kéménnyel rendelkezett, melynek nyílását a konyha feletti tetőrétegből faragták ki. A hőmérséklet emelésében a haszonállatok is fontos szerepet töltöttek be.
Egy helyi bácsi, aki még élt ilyen körülmények között, azt mondta: itt boldogság volt. Ráértek mindenre, ami pedig önmaguk fenntartásához kellett, rendelkezésükre állt. Csak azért dolgoztak, hogy legyen egy tányér étel az asztalon.
Egy fedél alatt 10-12 ember élt együtt, több generáció. Saját földjük nem volt, ezért napszámba jártak a férfiak, az egri érsekségnek dolgoztak. Ha a környéken nem kaptak munkát, akkor messzebbre, akár még a Dunántúlra is elmentek summáskodni. A barlanglakások fölött volt egy kis földréteg, az asszonyok ezt gondozták, konyhakertként művelték.
Érdekesség, hogy az 1960-as éveket követően akadtak önkéntes lakásfoglalók, akik beköltöztek ide, és 1998-ig itt laktak.

 

 

Belépve megnézhettük a régi tűzhelyt, rajta az egyszerű lábosokat. A szobában a szintén kőből kivájt, elsőre polcnak tűnő alkalmatosságokon régi kancsók, edények sorakoznak egy-egy zsírosbödön társaságában. (A kő padkákról később megtudtuk, hogy régen nem az edények tárolására szolgált, hanem fekhelynek használták).
A mennyezet helyenként olyan alacsony, hogy karjaimat felfelé nyújtva minden nehézség nélkül meg tudtam érinteni, még lábujjhegyre se kellett állnom. A falakon látható képek, helyiségekben megtalálható bútorok – asztal, ósdi könyvekkel teli szekrény – a falubeliek adományaiként kerültek ide. Régen a szobák üresek voltak, körbe szalmazsákok sorakoztak, ezeken aludtak az itt lakók. Még rendes asztaluk sem volt, csak valamiféle rozoga tákolmány, ami köré leültek étkezésekkor.

 

A következő lakásba belépve egy lócán ülve Róza néni fogadott bennünket

 

Egy báburól van szó, bekötött fejjel, bő ruhájában várja a kíváncsi turistákat. Ha fülébe súgjuk egy kívánságunkat, halkan, úgy, hogy senki más ne hallja, állítólag teljesíti azt. Persze a csodatételnek ára is van, erről tanúskodik az ölében tartott kosár, mely nagy mennyiségű aprópénzt tartalmaz.

 

Innen kilépve megtudtuk:

 

A lakhelyeket csákánnyal és vésővel vájták ki, csapatosan dolgoztak, egy-egy lakrész kivájása átlagosan 5-6 hónapig tartott.
A következő helyszínen, a kovácsműhelyben hatalmas súlyú kalapácsokat, csavarokat, az aratáshoz, a tehenek tisztán tartásához szükséges eszközöket, szerszámokat nézhettünk meg, de aki szerette volna, még a falra felaggatott patkókat is megérinthette. Nem véletlenül, hiszen igencsak sokféle funkciót töltött be ez a hely. Mezőgazdasági tároló és kocsma is volt egyben. A bort a hátsó részben, az istállóban tartották, tehát egyfajta gyülekező hellyé is vált, ahol beszélgettek, kártyáztak, iddogáltak a férfiak. Az asszonyok és lányok is itt találkoztak, ők pedig fontak, régies kifejezéssel élve: guzsalyoztak a petróleumlámpa fénye mellett. Stílusosan ennek közelében, az udvaron áll a régi szőlőprés, melyet szintén áttanulmányoztam ujjbegyeimmel.

 

Ezután átsétáltunk a moziterembe, melyet szintén a hegy oldalába vájtak

 

 

Itt megtekintettünk egy 13 perces filmet. Az összeállítás méltán viseli az „Időgép” címet, hiszen részletesen bemutatja a település múltját, évszázadokra, sőt, még annál is messzebbre tekintve vissza. Megemlíti például, hogy a terület a Szalók nemzetség egyik ágának a birtoka volt, a róla szóló, legrégebbi okleveles emlék 1248-ra datálható. Az 1738-ban épült, barokk stílusú templomuk figyelemre méltó tulajdonsága, hogy a torony az épülettől külön, tőle 38-40 méterre található. Bemutatták még Egerszalók gyönyörű, nagy horgásztavát, a településen termelt szőlőfajtákat, a község déli részén fakadó, 410 méteres mélységből jövő gyógyvizet, és az általa létrehozott sódombot, melyhez hasonló csak kettő van az egész világon. Az idő kerekét az értékes, nagynyomású hévíz kialakulásáig, azaz 150 millió évvel ezelőttig pörgette vissza a film. Megmutatták magukat az ez időben a tájat uraló őslények, a legkülönfélébb méretű, testfelépítésű dinoszauruszok is. A 3D szemüvegnek köszönhetően, melyet a látók viseltek a vetítés alatt, úgy érzékelhették, mintha hozzájuk közvetlen közelre, szinte karnyújtásnyira jelentek volna meg ezek a régen kihalt állatok.

 

 

A program következő részeként buszunkkal Eger felé vettük az irányt

 

Még pontosabban a Szépasszonyvölgybe, az Édeskert Étterem és Fagyizó finom ebéddel várt minket. Utána szabadon lehetett bort kóstolni a környék pincészeteiben, vagy csak komótosan sétálni a jó levegőn.

 


Ha visszagondolok erre a napra, elmotyogom magamban a mondatot, amelyet az Édeskert bejáratához írtak fel: „Ahol szimplán jó lenni, és ahová jó újra visszatérni”. Ezt azonban nem csupán a vendéglőre értem, hanem minden helyszínre, ahol megfordultunk október 11-én.
Köszönet mindenkinek, aki szervezőként vagy épp segítőként lehetővé tette, hogy feltöltődjünk, új ismeretekkel, élményekkel gazdagodjunk ezen a kedves, értékes napon.