Az ENSZ 1992-ben nyilvánította december 3-át a fogyatékossággal élő emberek világnapjává. E jeles napról – számtalan egyéb szervezet mellett – idén az Akadályok nélkül – az akadálymentes Józsefvárosért csoport is megemlékezett. Taskovics Adél kolléganőnk, aki e közösségben is aktív, részt vett ezen az eseményen, alább az ő beszámolóját olvashatjuk.
Délelőtt 10:00 és 13:00 között miénk volt a Mátyás téri Kesztyűgyár Közösségi Ház Tükörterme. A találkozót bemutatkozó körrel kezdtük. Mi, az Akadálymentes Józsefváros csoport tagjai természetesen jól ismerjük egymást.
Ám olyan vendégek is eljöttek, akikkel legtöbben korábban még nem találkoztunk
Örömmel üdvözöltük Juhos Katalint, a JAMBA elnevezésű szervezet tréning koordinátorát. Ők a fogyatékossággal élő személyek munkaerő-piaci helyzetének javításáért dolgoznak.
Akit bővebben is érdekel a tevékenységük, az alábbi linkre kattintva olvashat róluk:
https://www.jambajobs.org/rolunk/
Megtisztelt minket jelenlétével Egyedi-Gazsi Beáta, a VIII. kerület fogyatékosügyi koordinátora, valamint egy Józsefvárosban lakó, mozgássérült hölgy is.
Miután mindnyájan megismerkedtünk egymással, két rövid, de annál inspirálóbb filmrészletet néztünk meg
Az első: Kőteles Erzsébet (Zsike) csoporttársunk alkotása
Címe: „Ne add fel csak azért, mert most minden nehezebbnek tűnik”. Ebben azt mutatja be, mozgássérültként milyen küzdelmek árán jutott el a fővárosból egy vidéki helyszínen szervezett táborba. Két botra támaszkodva közlekedett a lépcsőn, szállt fel a (nem alacsonypadlós) villamosra és vonatra… Mindeközben egy hatalmas hátizsákot is cipelt a hátán. A záró jelenetben pedig a vidáman focizó táborozók közé is beállt játszani.
A második filmrészlet Bruce Goodison – Amit Sharma alkotása
Címe: „Aztán Barbara találkozott Alannel” (2022) – nagyon rövid változat, mely külön erre az alkalomra készült. Magyar felirattal (Liptákné Tóth Sára munkája). A film Barbara Lisicki és Alan Holdsworth, két fogyatékossággal élő kabaréművész megtörtént esetét meséli el. 1989-ben találkoztak. A DAN (Direct Action Network) motorjaivá váltak, tiltakozásaik a fogyatékossággal élő emberek jogait a figyelem középpontjába helyezték. Ennek hatására elfogadták a Fogyatékossággal élő személyek megkülönböztetése elleni új törvényt.
A vetítést moderált beszélgetés követte
Ennek ezt a címet adtuk:
„Világnapi kerekasztal az akadálymentes életért – avagy Mi „jár” a fogyatékosoknak”? Az eszmecsere moderátora Egyedi-Gazsi Bea volt.
Sok fontos kérdést tárgyaltunk meg, bizonyos pontokon egészséges vita is kialakult a résztvevők között
Összegzésként elmondható: a személyes történetekre, példaképekre nagy szükség van. Ahol csak ez lehetséges, jó, ha az érintettek képviselik önmagukat. A személyes találkozások nagyban emelik a társadalom „többségi tagjainak” érdeklődését. Ennek fenntartásában a média szerepe is nagy jelentőséggel bír. Nem kellene a fogyatékossággal élő embereket se szentekként, se szánalomra méltó egyénekként ábrázolni. Pozitív példaképeket mutassunk. Ne csak a különleges képességekkel és szerencsés helyzetekben megszülető „egyéni hősöket” helyezzék a figyelem központjába.
Az érdekérvényesítéshez elengedhetetlen erősíteni az érintettek saját jogaival kapcsolatos tudatosságát. Az önbizalom, a megfelelő kiállás megalapozása a családban kezdődik. Épp ezért nem lehet elégszer hangsúlyozni a biztos háttér (szülői szeretet és gondoskodás) fontosságát.
Nem lehet úgy élni, hogy csak a hiányosságainkra figyelünk és arra, hogy mit nem tudunk megtenni. Saját korlátainkkal azonban tisztában kell lennünk. Tartsuk szem előtt: lehet, hogy többlet idő ráfordításával, egy-két plusz, segítő kéz elfogadásával, de menni fog…
Nem segélyre, könyöradományra, hanem az egyenlő feltételek megteremtésére van szükség. A kerekasztal-beszélgetésen elhangzottak lényegét talán a második filmből vett idézet érzékelteti legjobban: „Oda akarunk elérni, ahol mindenki más már volt előttünk”.
Az utolsó fél órában kötetlen beszélgetéssel töltöttük az időt
megmutattam társaimnak a látássérültek által már jól ismert segédeszközeimet, pl.: vízszintjelzőt, Braille táblát, abakuszt, csörgőlabdát, tapintható dominót, stb. Édesanyám, Romanek Inka domború, ujjbeggyel „látható” festményeiből is vittünk magunkkal néhányat. Ezek szintén nagy érdeklődésre tartottak számot. Összességében elmondható: vidám, ugyanakkor inspiráló, gondolatokban gazdag néhány órát töltöttünk a Kesztyűgyárban. Egy olyan vasárnap délelőttöt, mely mindnyájunkat megerősített a tenni akarásunkban, távlati célokat adott a csoportunknak.
