” Mindenkinek szeretnék segíteni, még azoknak is, akik nem tudják, hogy létezik a Siketvakok Egyesülete”

(A DLAN “Történetek (mesék) az emberekről, akik a szívükkel hallgatnak, és a kezükkel néznek” című kötetéből)

Anton Polutnik önvallomása

gyertyaláng fekete háttérrel

Anton egy idilli szépségű faluban él saját családjával és az édesanyjával. Szereti a természetet és a hosszú, mélyre ható beszélgetéseket. Örömét leli a sétákban, a ház körüli munkában és az agyag szobrok készítésében. A szobrászat és a pantomim élete fontos része. A művészeten keresztül nagyszerűen ki tudja fejezni magát. Habár teljesen siket és csupán 1 százalékos látásmaradványa van, fizikumában és lelkileg is erős, egészséges. Élete értelmét abban találta meg, hogy egy szebb jövőt harcoljon ki a siketvakoknak. 2012-től 2017 végéig ő volt a DLAN elnöke.

Teljesen egészséges csecsemőként látta meg a napvilágot

1,5 éves korában kullancs terjesztette agyvelőgyulladást kapott. Nem volt eszméleténél, mikor a kórházba vitték. Ott felállították diagnózisátés meg is műtötték. Ekkor veszítette el a hallását és látása is sérült. Járásképtelen lett, legközelebb csak négy esztendős korában állt újra lábra.

Lassanként elérte az iskolás kort

Mivel édesanyja sokat dolgozott, úgy gondolta, jobb lesz a gyermekének, ha hét közben bent lakik Ljubljanában, egy, a hallássérülteknek fenntartott intézményben. Ő pedig – a körülötte levő kisdiákok utánzásával – elkezdte megtanulni a jelnyelvet. A környezete hangjait nagyon nehezen érzékelte; ha meg akarta érteni, miről társalognak körülötte, közel kellett mennie a beszélő személyekhez. Ahhoz, hogy lássa a tanárt, a tábla közelében kellett ülnie. A pedagógus javaslatára ment el szemorvoshoz, aki szemüveget írt fel neki. Ezzel egy időre könnyebbé váltak mindennapjai. Ha felvette, többet látott, képes volt különböző tárgyakat felismerni. Szemei azonban nagyon érzékennyé váltak. Amikor szöveget másolt a tábláról, megfájdultak, ezért inkább letette a szemüvegét.

Siket társai folyamatosan gúnyt űztek belőle, nem egyszer meg is alázták

Játék közben, ha bántották, ő is visszaütött, habár szinte semmit nem látott. Szemüvegét összetörték, hallókészülékes fülét gyakorta megütötték, ami nagyon fájdalmas volt számára. Eljött az az idő, amikor a hallást segítő eszközét sem akarta már használni attól való félelmében, hogy a többi gyerek kárt tesz benne. Ő tanulni, fejlődni akart, ám iskolatársai folyamatosan csúfolták, bántották. Egyszer ráesett egy radiátorra és megütötte a fejét. A sebét össze is kellett varrni. Keservesen sírt, tanára azonban csak annyit mondott: legközelebb legyen óvatosabb.
A sliccét is többször megrugdosták, komoly fájdalmat okozva ezzel neki. A szeme környékére szintén rendszerint mértek ütéseket. Ha ezek helye bekékült, kinevették. Mikor az édesanyja ment, hogy meglátogassa, sírva kérte, hogy hadd maradjon inkább vele, nem akar visszamenni az iskolába.

Az asszony hiába kérte a tanárokat, hogy védjék meg a fiát

Azt mondták: nem tudnak mit tenni. Minden maradt a régiben. A nála erősebb fiúk rendszerint ugráltatták, parancsolgattak neki. Az ő feladata volt az is, hogy kimossa a zoknijukat. Bár gyakran volt ideges és szomorú, nem tudott mit tenni: csinálta, amire utasították. Hatodik osztályban a tanára írástudatlannak, lassú észjárásúnak nevezte és áthelyezték egy másik tagozatra, melyet a gyenge képességűeknek tartottak fenn. Végül onnan is hazaküldték.

Védett (kifejezetten siketeket foglalkoztató) vállalatnál kapott munkát

Öveket, táskákat és pénztárcákat kellett ragasztania. Mivel belélegezte az erős ragasztókat, gyakran fájtak a szemei, rosszul érezte magát. Időről időre ki kellett mennie, hogy friss levegőhöz juthasson. Végül orvoshoz ment és kivizsgáltatta magát. Kilépett korábbi munkahelyéről és könyvkötő lett. Itt lényegében egy nagy gépbe kellett benyomnia a papírlapokat. Ez megterhelő volt számára fizikailag. Gyakran megbotlott, elesett valamiben. Nekiszaladt a tárgyaknak, mert nem látta őket maga körül.

Főnöke sem volt vele túl empatikus

Egy alkalommal tanúja volt annak, hogy Anton elesik egy nagy halom könyvvel. Ennek következményeként jelentősen lecsökkentette a bérét. Nagyjából 300 eurót kapott havonta, pedig sokat túlórázott. Volt, hogy éjjel is dolgozott annak érdekében, hogy meg tudjon élni és félre is tehessen egy keveset. Igyekezett mindig azt csinálni, amit főnöke kért tőle, de munkatársainak gonoszságával is szembe kellett néznie. Megrúgták, hogy felbukjon, gúnyt űztek belőle.

Szenvedett, de tűrt némán

Bár volt villogó fényjelzést adó ébresztő órája, előfordult, hogy nem kelt fel annak pislákolására (vibrációs eszközök akkoriban még nem léteztek). Újabb bércsökkentés következett. Igaz, csak öt percet késett, de a következő 3 hónapban 5 százalékkal kevesebb pénzt kapott. Hiába mondta, hogy a látássérülése miatt történt a dolog; a kevesebb fizetésért még túlóráznia is kellett. Ezt követően ágya mindkét oldala fölé szerelt egy-egy fényforrást, amelyek így biztosan felébresztették. Történt egyszer, hogy elfáradt és csak egy, vagy két percre leült pihenni. Ezt látva a főnök titkárnője lustának nevezte és ismét lecsökkentették a járandóságát.

Egy nap komolyan megbetegedett

Sétára indult és éppen a templom mellett vezetett el az útja. Meglátta Mária oltárát és az előtte égő gyertyákat. Sötét volt. Megpróbálta az egyik gyertyáról meggyújtani a cigarettáját. Aztán letett róla, mert úgy érezte: ez nem lenne helyénvaló viselkedés. Inkább közelről belenézett annak fényébe, megpróbált keresztül látni a lángon. Telve volt haraggal, csalódottsággal és fájdalommal. Sovány volt és beteg; sírva imádkozott a boldogságért. Erősen koncentrált, csak saját magára. Aztán elindult haza, kezében a gyertyával. Otthon letette az asztalára, leült mellé, majd el is aludt. Másnap reggel ébredt csak fel. Idegesen ránézett az órára és látta, hogy már 8 óra. Megint elkésett a munkából.

Az asztalra pillantott, ahol ott állt a csonkig égett gyertya. Eszébe jutott, hogy a templomból hozta el. Tudta, hogy nem lett volna szabad ilyet tennie. Elhatározta: jóváteszi. Mivel nem volt pénze, a szomszédjától kért kölcsön. Vett egy gyertyát és elvitte a templomba. Mária oltára előtt bocsánatért esedezett, de köszönetet is mondott. Aztán bement a munkahelyére és mindenkinek elmondta, hogy reggel elaludt és bocsánatot kért. Munkatársai látták, hogy az egész arcán vörös csíkok vannak. Megkérdezték tőle, hogy mi történt. Mindkét orcája tele volt csíkokkal, mert sokáig támaszkodott a templom vas rácsaira.

Szépen, lassan kezdtek jobbra fordulni körülötte a dolgok

Édesanyjának volt egy fiútestvére, aki megsérült a háborúban: elveszítette a látását. Kapott is egy igazolványt, amiben leírták, hogy vak. Anton megnézte az erről szóló dokumentumot és gondolkodóba esett. Érdekesnek találta, hogy egy olyan személyt, akinek nem volt szüksége hallókészülékre, száz százalékban fogyatékossággal élőnek minősítettek és nyugdíjat is kapott, míg ő, aki siket és szinte teljesen vak, nem részesült ilyesmiben. Elpanaszolta a szociális rendszerben dolgozó szakembereknek, hogy szinte alig lát, és emiatt gyakran zavarodik össze a munkahelyén, sőt, mi több: meg is botlik ebben-abban.

Kérte: küldjék el orvoshoz

Bekerült az Egyetemi Egészségügyi Központba. Itt véletlenül megszúrták a szemeit, melyek hatalmasra dagadtak. Ideges volt és nagyon szenvedett. Visszament orvosához, aki értesítette Anton édesanyját, aki kétségbe esett, addig nem is tudott róla, hogy kórházban van a fia. Végül ő volt az, aki mindent elmondott a doktornak és három hónappal később a fiatalember kapott egy levelet arról, hogy nyugdíjazták.
A papírral elment a munkahelyére és mindenki ámult körülötte. 29 éves volt ekkor, 13 évnyi munka állt mögötte. Eszébe jutottak korábbi imái; gyertyákat vásárolt és hálát adott Istennek. Egy csodaként élte meg életének ezt az időszakát.

Nagyon szeretett volna párt találni

Találkozott is egy lánnyal, aki először nem tudott a látássérüléséről. Ekkoriban gyakran eljárt siketeknek szervezett klubokba. Részt vett táncos rendezvényeken, egyéb programokon, de a barátnője nélkül. Valamivel később a lány észrevette Anton látássérülését. Ekkor már be kellett, hogy ismerje. A teljes igazságot azonban még így sem mondta el, azt állította magáról, hogy rövidlátó. A párja persze idővel mindenre rájött. Összeházasodtak és született két gyerekük. A szülők vásároltak nekik egy családi házat, így a korábbi lakásukból elköltözhettek. A környezet, ahol most élnek, jót tesz a szemének és az általános egészségi állapotának is. Szeret kint lenni a kertben, a növények között és a friss levegőn. Ott kint a szemüvegére sincs szüksége.

A helyi siketek klubjában gyakran sürgette az elnököt és a titkárt:

Járjanak utána, milyen szervezetek vannak külföldön a siketvak személyek érdekképviseletére. Sokat panaszkodott arról, hogy ilyesfajta védelem, segítség Szlovéniában nem érhető el. Az állami szervezetek is tudták, hogy élnek az országban egyidejű látás-és hallássérüléssel emberek, mégis inkább amellett döntöttek: megpróbálják elrejteni őket.
A siketeket, nagyothallókat tömörítő szervezet sem tett semmit, habár Anton sokszor fordult hozzájuk segítségért. Azt mondták: „nem lenne annak semmi haszna”. Folyamatosan arra intették: hallgasson.

Örömteli meglepetés volt a számára, amikor Simona meglátogatta és elmondta neki, hogy a DLAN megalapításán dolgozik

Anton részt vett az első, siketvakoknak szervezett, nemzetközi konferencián. Ekkor már érezte, hogy komolyra fordulnak a dolgok és a siketvakok érdekvédelme kezd fontossá válni. 2012 végén őt választották meg a DLAN főtitkárának.
Idővel megerősödött lelkileg és felkészítette magát arra, hogy a siketvakok segítségére legyen. Mindegyikükére, még azokéra is, akik nem tudtak a DLAN létezéséről. Felkutatta és meglátogatta őket otthonaikban. Meghívást kaptak az egyesületbe, ahol aztán szívesen látták őket.

Ahogyan növekedett az egyesület, mind több embert tudott fogadni, a programok még és még jobbá váltak

Ő viszont egyre feszültebbnek érezte magát, mert érezte: látása tovább romlik. Önmagának és a többi siketvak embernek is azt kívánta: alakuljanak jól a dolgaik, legyenek egészségesek. A politika, illetve a politikusok egyes lépései is aggasztották. Épp ezért rengeteg szobrot készített a döntéshozókról, amelyeket 2016 végén ki is állítottak a Parlamentben.
Az egyesületen belül viselt pozíciójáról lemondott, örömmel adta azt át az utána következőnek. Azóta sokkal nyugodtabb, látásának romlása is megállt. Mindemellett segíti, támogatja a DLAN munkáját. Tisztában van azzal, hogy a fejlődés érdekében keményen dolgozni kell. Ami tőle telik, mindent megtesz annak érdekében, hogy a szervezet pozíciója erősödjön.

Mivel egyáltalán nem hall és szinte semmit nem lát, az önálló közlekedés nehézséget jelent számára

Erős fényviszonyok között, ha tiszta az ég, kicsivel többet lát, de a nagyon erőteljes fény is akadályoztatja. Ennek kiküszöbölésére kalapot és napszemüveget hord. Az esti órákban, vagy ha borult az ég, semmit nem lát; ilyenkor kísérésre szorul. A fehér botot is használja. Ha jól ismeri az adott útvonalat, elindul egyedül, de ha nem, akkor telefonál valakinek, hogy kísérje el. Meglátása szerint azok a vak emberek, akik jól hallanak, könnyebben kimozdulnak egyedül; siketvakként ez nem lehetséges.

Kommunikálni a taktilis jelnyelv, valamint az ujj ABC segítségével szokott

Évekkel ezelőtt még a szülei sem tudták, hogy miként lehet vele beszélgetni. Nem értette meg őket és ez nagyon nehéz volt az egész családnak. 2016 végén szörnyű baleset érte. Át akart kelni a síneken, de útközben elütötte a vonat. Elismeri, hogy a saját hibájából történt mindez. Az eszméletét is elvesztette; komolyan megsérült, de túlélte. Bizton állítja, hogy levonta az esetből a kellő tanulságot és tudja, milyen hibát nem szabad még egyszer elkövetnie.

(angol nyelvről fordította: Taskovics Adél)