Geir Jensen a Siketvakok Norvégiai Egyesületének (FNDB) jelenlegi elnöke. Tiszteletre méltó kora – 79 év – mellett is igen aktív. Komoly szakmai életút áll mögötte. Érdeklődéssel vártam a napot, amikor Zoom-on keresztül, videó beszélgetés formájában készíthettem el vele interjúmat. Ez nagyszerű alkalmat adott arra, hogy kicsit közelebbről megismerhessem karrierjét, motivációját, vele meséltethessem el az elmúlt évtizedekben megélt, legérdekesebb tapasztalatait.
Előzetes bemutatás
Jogi diplomáját az Oslói Egyetemen szerezte meg 1994-ben. A nemzeti fogyatékosügyi érdekképviseletben 62 esztendőt töltött, először a vak, siket és a nagyothalló emberekért dolgozó szerveződések aktív tagjaként. A sport is fontos szerepet tölt be életében. Az 1960-as és 1970-es években hivatalos atlétikai játékvezető volt, így vett részt helyi, nemzeti és nemzetközi versenyeken. A labdarúgás és a sakk rajongója, ő lett az északi siketvak sakkbajnok 2005-ben.
A norvég siketvakokért végzett érdekvédelmi munkája eddig három évtizedes múltra tekint vissza, míg nemzetközi vonalon 26 esztendőt dolgozott. A Siketvakok Világszövetségében (WFDB) 17 évet töltött, 2013-2022 között a szervezet elnökeként – tisztségét idén október végén adta át az utána következőnek. Az Európai Siketvak Unió (EDbU) működésében is fontos szerepet játszott.
– Mikor döntött úgy, hogy a nemzeti fogyatékosságügyi érdekképviseletben szeretne dolgozni?
– A cél, ami iránt elköteleztem magam, hogy a siketvakokért dolgozzam – országos és nemzetközi szinten egyaránt. Ez még jóval azelőtt vette kezdetét, hogy a norvég egyesület elnökévé választottak volna. Ebben az időben még csak egyesületi tag voltam. Későbbiekben az ekkor megkezdett munkát vittem tovább, miközben haladtam előre az utamon. A Helen Keller Konferenciát például, melyet leggyakrabban a siketvakokhoz kapcsolnak, még az 1970-es években alapították és a Vakok Világszövetsége vezette. A Siketvakok Világszövetsége pedig 2001-ben vette át a rendezvényt.
– Mi motiválta azt a döntését, hogy ezt az elhivatottságot, életpályát válassza?
– Ehhez nem kellett egy kimondottan különleges utat bejárnom vagy speciális döntéseket hoznom. Annyira volt szükségem hozzá, hogy a siketvakokért dolgozó szervezet tagja legyek. Az 1990-es években kezdtem. A vezetőségbe 1991-ben választottak be, majd 1995-ben lettem én az elnök. Innentől kezdve olyan kötelezettségeket vállaltam, melyek már egyenes utat jelentettek a nemzetközi érdekvédelmi munkába, melyet a siketvak személyek érdekében folytattam. A nemzetközi szintű ismeretségeim és az együttműködések mind-mind ebbe az irányba mutattak. A siketvakokra vonatkozó, politikai döntések iránt tanúsított érdeklődés is nagyon fontos ahhoz, hogy az ember bevonódhasson a nemzetközi munkába, a kettő szoros kapcsolatban áll egymással.
Véleményem szerint a tudás megosztása is rendkívül fontos. Az ismereteket, melyek az én országomból, Norvégiából származnak arra vonatkozóan, hogy mit jelent siketvakon élni vagy a hozzájuk kapcsolódó, politikai tevékenységben dolgozni, nagyon fontos megosztani a siketvak közösség nemzetközi szereplőivel. Épp ilyen jelentőséggel bír az is, hogy az ő tudásukat integráljuk a mi szervezetünkbe. Ezt természetesen mindig azzal a szándékkal kell tenni, hogy megpróbáljunk javítani az érintettek helyzetén, hazai és nemzetközi szinten egyaránt.
Egy újabb érv arra, hogy miért fontos az érdekvédelmi tevékenységnek mindkét, előbb megnevezett szintje: sok egyenes kérdést kapunk egyes országok siketvak emberekkel foglalkozó szervezeteitől – például Afrikából -, hogy van-e lehetőségünk segíteni, támogatni őket a munkájukban. A politikai szerepvállalásból automatikusan következik az is, hogy megnézzük, mit tudunk tenni nemzetközi szinten is az emberekért, válaszként a hozzánk beérkező kérdésekre. A skandináv országok szervezetei egységesen támogatják a jóléti megoldásokat, szervezeteket, pl. Afrikában és Dél-Amerikában.
– Miként kapnak hozzáférést a norvég siketvak személyek a speciális segítséghez, amelyre a mindennapi életben szükségük van (kommunikáció, közlekedés, szociális kapcsolatok, stb.)?
– Norvégiában nagyon korán létrejöttek olyan, az állam által működtetett szolgáltató szervezetek, melyeknek kifejezetten a siketvak személyek segítése volt a célja. A kormány tehát már nagyon korán figyelembe vette azoknak a személyeknek a speciális szükségleteit, akik egyidejű látás-és hallássérüléssel élnek. Ezért létrehoztak egy olyan intézményt, ahol az állam által biztosított képzéseket szerveztek. Ezek célja olyan szakemberek kinevelése volt, akik személyi segítőként és tolmácsként is tudnak egyszerre funkcionálni. Mi, érintettek pedig kísérő-tolmácsoló szolgáltatásért jelentkezhetünk, ahol segítenek minket a mindennapi életben, például a munkahelyen, az oktatásban, szociális kapcsolatok terén, stb.
Ez a fajtaszolgáltatás régtől létezik nálunk. A norvég siketvakokat tömörítő szervezetet (FNDB) már 1957-ben megalapították. A siketvak személyek jogainak biztosításáért való munkát a kezdetektől végezzük itt, Norvégiában: hosszú idő óta kommunikáljuk a kormány felé, hogy mire is van szükségünk. Azt, hogy a siketvakság egy különálló fogyatékosság, speciális szükségletekkel, különleges szolgáltatások iránti igényekkel, korán megértették és ennek feltételeit meg is teremtették. Ezért hosszú ideje adott a számunkra a lehetőség, hogy olyan intézményeket találjunk itt, helyben, amelyek biztosítják a szolgáltatásokat, amelyekre szükségünk van. Ezért bátran mondhatom, hogy ezek az intézmények, melyeknek a célja, hogy minket segítsenek, helyben elérhetők voltak már azelőtt, hogy én elkezdtem volna az érdekképviseleti munkámat. Az én feladatom leginkább az volt, hogy folytassam, tovább vigyem, amit előttem már megalapoztak.
– Hogyan kezdődött a munkája az Európai Siketvak Unión (EDbU) belül?
– Az EDbU-val közös munkám a kötelezettségvállalásból indult ki, melynek mind nemzeti szinten, mind az északi államokkal együttműködésben eleget tettem. Norvégiának, Svédországnak, Dániának, Finnországnak és Izlandnak volt egy évenként megszervezett találkozója, és ebből indult ki az EDbU korai tevékenysége. Az arról való eszmecsere viszont, hogy jó lenne megalapítani az Európai Siketvak Uniót, ennél jóval hamarabb elindult, már akkor, amikor a Siketvakok Világszövetségének megalapításáról beszélgettünk. Az európai szintű, siketvakokat tömörítő szervezet létrehozása egy ideiglenes testület megalapításával kezdődött. Ezt egy dán személy, Ove Bejsnap vezette és ő kötelezte el magát elsőként a szervezet megalapítása mellett. Én az EDbU Ideiglenes Testületében kezdtem a munkámat, mint annak titkára.
– Hogyan írná le a Siketvakok Világszövetségének megalapításában betöltött szerepét?
– A WFDB korán, már az 1990-es években megkezdte a tevékenységét. A kezdeti időkben én ebben nem voltam benne, abban a svéd Stig Ohlsson és a dán Lex Grandia (a Siketvakok Világszövetségének korábbi elnöke) játszott jelentős szerepet. Először ők kezdtek el arról beszélgetni, hogy el kellene indítani a Világszövetséget. Ekkoriban én még csak megfigyelőként voltam ott jelen. Az egész egy olyan találkozóval kezdődött, ahol az északi államok siketvakokat tömörítő szervezeteinek vezetői ültek össze. Ekkoriban mindkét cél szóba került: az európai és a világ szintű szervezet megalapítása egyaránt. Amikor a Világszövetség 2001-ben létrejött, jelen voltam, de hivatalos szerepet nem vállaltam. Az első hivatalos szerepvállalásom a Siketvakok Világszövetségében 2005-ben kezdődött, Finnországban. Egy közgyűlést tartottak ekkor, ahol auditornak választottak.
– Mik a legfőbb céljai a Világszövetségnek?
– Véleményem szerint a legfontosabb dolog, amiért a WFDB dolgozik, hogy a siketvakságot különálló fogyatékosságként ismertesse el, mégpedig nemzetközi szinten. Ez azért lenne nagyon fontos, mert könnyebbé tenné a világon mindenfelé a siketvak személyek számára, hogy hozzáférjenek a szolgáltatásokhoz, melyekre szükségük van, hogy ugyanolyan esélyekkel élhessék az életüket, mint bárki más és boldogulhassanak például az iskolában, a társas kapcsolatok terén, vagy éppen a munkában. Ez tehát lehetővé tenné számukra, hogy élvezhessék az őket megillető emberi jogokat, egész életükön keresztül, születéstől a halálig, az iskolában, a munkában, szabadidőben, az oktatásban, stb. A speciális fogyatékosság elismertetése mellett ez a specifikus szolgáltatások iránti szükségleteink figyelembevételét is jelenti. Politikai szinten és aktivistaként is dolgozunk mindenütt, ahol döntéseket hoznak, például ENSZ-ben, az Egészségügyi Világszervezetben, UNICEF-ben, stb. Minden ilyen helyen képviseltetjük magunkat. Olyan személyeket választunk erre a feladatra, akik tisztában vannak vele, hogy mire van szükségünk ahhoz, hogy úgy élhessük az életünket, mint bárki más.
– Kik a legfontosabb, siketvak kollégái a nemzetközi munkájában?
– Azt kell mondanom, hogy a legfontosabb kollégáim, akik segítették a munkámat, az északi államokból való munkatársaim, Dániából, Svédországból, Izlandról. Meg kell még említenem az Európai Vak Uniót, melynek volt egy siketvak bizottsága. Ezt az orosz Sergej Sirotkin vezette, akivel nagyon sokat dolgoztam együtt. Jan Jakes (Cseh Köztársaság) és Dimitar Parapanov (Bulgária) nevét is fontosnak tartom kiemelni. Jan Jakes kifejezetten úgy él az emlékezetemben, mint a kezdeti munkám nagyon fontos támogatója.
– Mi volt a legnagyobb kihívás, amivel a munkája során szembesült?
– A legnagyobb kihívással talán a nemzetközi munkám során találkoztam: nehéz volt olyan elérhető és jól képzett jelnyelvi tolmácsokat találni, akik szakszerűen tudtak kísérni és az angol nyelvet is olyan szinten ismerték, hogy az nemzetközi szinten megállja a helyét. Az, hogy el tudom-e végezni a munkámat, mind a mai napig nagyban azon múlik, hogy vannak-e ilyen jól képzett és elérhető szakemberek körülöttem. A nemzetközi munkám során nagyon hullámzó volt a helyzetem ebből a szempontból: jobb és rosszabb periódusok is akadtak. Sok olyan feladat van, ami tolmácsszolgáltatás hiányában nem megoldható. Annak a fő okát, amiért az északi államok ilyen aktívan tudnak dolgozni, éppen abban látom, hogy az állam által finanszírozott, kísérő-tolmácsoló szolgálatunk van, melynek köszönhetően a jól képzett szakemberek itt, helyben elérhetők a számunkra. Ugyanez az oka annak is, amiért olyan nehéz erős és jól működő, siketvakokért dolgozó szervezetet létrehozni például Latin-Amerikában, Afrikában vagy Ázsia bizonyos területein: náluk nincs államilag támogatott, kísérő-tolmácsoló szolgálat, ami nagyon megnehezíti a munkavégzést. Mivel számomra adott volt ez a lehetőség, ezért is tudtam olyan aktív lenni.
– Amikor a munkája során nehéz helyzetekkel találkozott, honnan kapott segítséget ezek megoldásához?
– Mindig azon igyekeztem, hogy önállóan nézzek szembe a kihívásokkal. Az ilyen helyzetek megoldásához nagyon fontos, hogy az ember aktív legyen. Igyekezzen magát elkötelezni egy ügy mellett és kijönni a nehéz helyzetekből. Én ezt akkor tudtam leghatékonyabban megtenni, amikor arra törekedtem, hogy értékes dolgokkal foglaljam le magam, és aktív munkával nézzek szembe a kihívásokkal.
– Mi a legfontosabb dolog, amit elért a pályafutása során?
– Az egyik legfontosabb dolog, aminek az elérhetővé válásában én is szerepet játszottam, az a siketvak személyek helyzetéről szóló, első globális jelentés. A világon az első ilyen jellegű dokumentum ez volt, ami rendkívül fontos a számomra. Hamarosan véglegesítjük a második globális jelentést. A vele való munka még 2022-ben befejeződik, és 2023 elején tervezzük publikálni. Mostanra sikerült elérnünk, hogy a siketvakságot a világ több országában is elismerjék, mint önálló fogyatékosságot. További fontos eredmény, hogy a társadalom tagjai számára láthatóbbá tudtuk tenni a siketvak személyeket. Képesek voltunk arra, hogy megmutassuk az arcunkat és emlékeztessünk olyan nagy jelentőségű szervezeteket, mint például az ENSZ, hogy kik is vagyunk. A tevékenységeink során pedig az emberek hozzáállásán is tudtunk változtatni, amit a siketvaksággal élők felé tanúsítanak.
Van egy érdekes példám Afrikából. Évekkel ezelőtt az ottani szervezet legfontosabb célja az volt, hogy vehessenek egy kecskét. Annak a teje ugyanis jelentős fehérje-és vitaminforrás. Pár héttel ezelőtt tartotta Kenyában közgyűlését a Siketvakok Afrikai Szövetsége (AFDB). Ma már azt mondták, hogy a szervezet legfőbb célja egy jól képzett tolmácsokból álló szolgáltatás kiépítése. Ez pedig sokat elmond a szemléletváltozásról, amit az idő hozott magával.
Óriási jelentőséggel bír az a támogatás is, amit nagy, nemzetközi adományozókon keresztül tudunk biztosítani, akik nagyon sokat segítettek nekünk nem csupán abban, hogy elnökségi üléseinket megtarthassuk, de abban is, hogy különböző workshopokat szervezhessünk a világ legkülönfélébb tájain. Ez pedig nem csupán kapacitásunk bővítésére adott lehetőséget, de arra is, hogy gyakrabban találkozhassunk egymással és, hogy növekedjünk.
Jelenleg is zajlik egy ilyen folyamat, ez pedig az Európában alapított, SHAPES elnevezésű projekt. Ezek azok az eredmények, amikre különösen büszke vagyok. Az is elégedettséggel tölt el, hogy részt vehetek az új vezetőség, az új elnök munkájának előkészítésében. Öröm a számomra, hogy tovább adhatom a feladataimat és megtalálhatom a helyemet tanácsadóként a Siketvakok Világszövetségén belül. A jövőben még szeretném a norvég egyesületet vezetni egy rövid ideig, azután pedig visszavonulni.
(Az interjút készítette: Taskovics Adél)
