Szedresi Anna
Az alábbiakban a Hírmondó 2022. novemberi számában megjelent beszélgetésből idézünk, s ha kíváncsi további részletekre tagtársunk életéből, a “Tovább olvasom” gombra kattintva elérhető a teljes szöveg. Az interjút Taskovics Adél kollégánk készítette.
“Arra biztatnám a hozzám hasonló helyzetben levőket, hogyha érdekli őket valami, ne féljenek azt kipróbálni, különösen az informatikában érdemes elmélyedni, mert az internet, a kommunikációs csatornák ablakot nyitnak a világra.”
– Mióta élsz látás/hallássérüléssel?
– Koraszülött voltam, ugyanis 28 hétre születtem, és sokáig voltam inkubátorban születésem után. Már kisbaba koromban mondták az orvosok a szüleimnek, hogy az oxigéntúladagolás miatt kötőszövet képződött a retinámon, ami leszakította azt. Három szemműtétem volt összesen, de sajnos a látásomon nem tudtak semmit sem javítani. Csak fényt, árnyékot, és sötétséget vagyok képes a szememmel érzékelni.
Hallássérülésemet négy és fél éves koromban vette észre a családom, illetve a logopédus hölgy, akihez azért vittek el, mivel nagyon rosszul, nagyon pöszén beszéltem. Még a látássérülésem oka egyértelmű, addig hallássérülésem okát illetően az orvosok és az audiológusok is csak találgatni tudnak: lehetséges az, hogy még a szemem túl sok oxigént kapott az inkubátorban, addig a fülemnek túl kevés jutott, ezt tartják a legvalószínűbbnek, de számos más is előidézhette, pl. gyógyszerek, stb.
– Milyen iskolai végzettséget/végzettségeket szereztél?
– Az általános iskolát hatodik osztályos koromig a Vakok Általános Iskolájában végeztem Budapesten, majd a hetedik, és nyolcadik osztályt lakóhelyemen, Tatabányán abszolváltam, gimnáziumi tanulmányaimat szintén lakóhelyemen folytattam, és itt is érettségiztem 2002-ben. Egyetemi tanulmányaimat az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi karán végeztem történelem szakon.
– A speciális állapotodból adódóan volt szükséged a tanulmányaid során különleges odafigyelésre/segédeszközökre?
– Igen, nagyon sok segédeszközre volt szükségem, és számos alkalommal személyi segítségre is, a kettős sérülésem miatt, és amiatt, hogy a közlekedésben is nehézségeim voltak/vannak. A Vakok Iskolájában is nagyon sok tanárom bizonyult készségesnek. Hatodikos koromtól integráltan tanultam látó és halló gyerekek között, és ott is nagyon sokat segítettek az osztálytársak és a tanárok egyaránt, ezenkívül utazótanár is járt hozzám, aki a Vakok Iskolájából jött le Budapestről rendszeres időközönként. Megkönnyítették tanulásomat a pontírású tankönyvek, a Braille-írógép, az abacus, majd hatodikos koromtól már a számítógép, és a Braille-kijelző is.
Középiskolás koromtól már nem voltak Braille-tankönyvek, ezért a szüleim beszkennelték a síkírású könyveket, ezenkívül volt egy-két osztálytárs is, akik elmagyarázták, ha nem értettem valamit, vagy ha nem tudtam ott lenni órán, ideadták a jegyzetüket. A tanárok, ha szükségem volt rá, külön foglalkoztak velem akár óraközi szünetekben, akár úgy, hogy felhasználtak erre bizonyos órakeretet, amit a törvény biztosított abban az időben. Természetesen a hallókészülékem a kezdetektől fogva a legfontosabb segédeszközöm.
Egyetemistaként a szüleim nagyon sokat könnyítettek a helyzetemen, könyvek szkennelésével, az első két évben a közlekedésben, pl. eljutni az egyetemre, egyik óráról a másikra menni. Később a bölcsészkar esélyegyenlőségi koordinátora és a Pszichológia és Pedagógia karon működő kortárssegítő csoport együttműködésével már egyetemi hallgatók segítettek nekem a közlekedésben, és más sorstársaknak is. Többen voltunk a történelem szakon látássérült hallgatók, és egymás között is cserélgettük a beszkennelt, innen-onnan kapott könyveket.
Egy hallássérülteket támogató szervezettől kaptam kölcsön egy adóvevő-készüléket, ami lehetővé teszi a hallássérültnek, hogy távolról is jól halljon. Volt egy-két tanár, akik odaadták a jegyzeteiket elektronikus formában, de a legtöbb oktató órán a nyakába akasztotta az én adóvevő-készülékemet, amelynek másik párja nálam volt, és a hallókészülékemet telefonra állítva, tökéletesen értettem az előadásokat. Tanulmányaim befejezését követően a kölcsönkapott adóvevő-készüléket vissza kellett adnom, de sikerült vásárolni egy másik ugyanilyen készüléket, amit nagyon-nagyon sokáig használtam.
Diktafonnal jegyzeteltem egyetemista koromban, így tanulni fárasztó volt, mivel mindig nagyon elfáradt a fülem, amikor meghallgattam egy-egy kazettát.
– Hogyan vizsgáztál?
– A gimnáziumban voltak félévi, és év végi vizsgák is. Ekkoriban még nem volt adóvevő-készülékem, szóban vizsgáztam, és a tanárok úgy segítettek, hogy hangosan beszéltek. Ritka volt az írásbeli számonkérés, ha mégis erre került sor például matekból, fizikából vagy kémiából, akkor én Braille-írógéppel leírtam a kérdésekre adott válaszaimat, majd a tanárnak felolvastam.
Egyetemistaként kizárólag szóban vizsgáztam, és az adóvevő-készülékem elengedhetetlen volt ahhoz, hogy értsem a tanárt.
– A tanulmányaid befejezése után hogyan zajlott az álláskeresésed?
– Iskoláim elvégzése után nem azonnal kezdtem el állást keresni. Először bekapcsolódtam a Siketvakok Országos Egyesületének Elemi, és Foglalkozási Rehabilitációs programjába. Itt tréningeken kellett részt venni, a szakemberek különböző feladatokat adtak, hogy felkészüljek az álláskeresésre, arra, hogy dolgozni tudjak. A programban többen is részt vettünk a sorstársak közül, pszichológus is foglalkozott velünk, ezenkívül elmagyarázták/megmutatták, hogyan kell önéletrajzot írni és felkészülni egy állásinterjúra.
– Hol – és mit – dolgozol jelenleg?
– Egy Afrikával foglalkozó civil szervezetnél dolgozom, a Facebook-oldalukra teszek fel híreket, programajánlókat, ezenkívül létrehoztam egy Facebook-csoportot Afrika-rajongók számára, és mindent kiposztolok oda, ami ehhez a földrészhez kapcsolódik, különféle civil szervezetek híreit, programajánlóit osztom itt meg.
– Honnan jött az életedbe az Afrika iránti érdeklődés?
– Már gyerekként nagyon érdekelt, hogy milyen az afrikai kontinensen az élet. Először csak az afrikai gyerekek érdekeltek, hiszen akkor jómagam is gyerek voltam. Kértem édesapámat, hogy olvasson róluk szóló meséket, amit időnként meg is tett. Ezenkívül hogyha valahol Afrikáról beszéltek, úgy emlékszem, már óvodásként is felkaptam a fejemet, mert rendkívüli örömet éreztem ilyenkor, számomra is teljesen megmagyarázhatatlan, hogy miért. Ahogy telt az idő, tanultam földrajzot általános iskolásként, majd gimnazistaként, és egyre jobban érdekelt az afrikai kontinens, az ott élő emberek.
Egyetemistaként pedig felvettem afrikanisztikai kurzusokat is, és nagyon boldog szívvel jártam be ezekre az órákra, fantasztikus tantárgyak voltak. 2010-ben elolvastam Corinne Hofmann könyvsorozatát (Afrikai szeretők, Visszatérés Afrikába, Búcsú Afrikától). Azóta még egyszer elolvastam ezt a könyvsorozatot. Az első olvasás óta lettem véglegesen Afrika-rajongó, és ez a rendkívüli rajongás úgy érzem, életem végéig el fog kísérni.
– Miként töltöd a szabadidődet?
– Regényeket olvasok, internetes rádiókat hallgatok, vannak kedvenc Facebook-csoportjaim különböző témákban, mint egészség, a pandémiával kapcsolatos történések, stb. Ezeket nézegetem, ha van mit, akkor én is hozzászólok, posztolok, vannak kedvelt Fb – oldalaim, ezeket olvasgatom, a szüleimmel elmegyek sétálni, az ismerőseimmel beszélgetek Messengeren, részt veszek Afrika témájú rendezvényeken, programokon, időnként számomra érdekes témájú podcasteket hallgatok.
– Mi a legnagyobb kihívás, ami elé az egyidejű látás/hallássérülésed állít a mindennapokban?
– Ilyen pl. az, hogyha nem értem, amikor hozzám beszélnek, vagy az is, hogy a közlekedésben, és a mindennapi tevékenységek egy részében is sok segítségre van szükségem. Kihívásként tekintek arra is, hogy a világ körülöttünk nagyon gyorsan változik, olyan események történtek az elmúlt két évben, és történhetnek bármikor, amikre egyáltalán nem számítunk. Tartok attól, hogy e hirtelen változásokhoz való alkalmazkodásban menyire fog gátolni a kettős sérülésem, fogok-e ehhez kapni megfelelő időben megfelelő segítséget.
– Mi az, ami ilyenkor erőt ad, átlendít a nehezebb periódusokon?
– Ha nem értem az emberek beszédét, akkor tájékoztatom őket arról, hogy mit kellene tenni annak érdekében, hogy ez változzon. Ilyenkor bízom abban, hogy lesz elég türelmük, és meg fogják tenni, amire kérem őket, pl. hangosabban beszélnek, közelebb jönnek, ha van háttérzaj, akkor azt megpróbálják kiiktatni; adóvevőkészülékem is van, ami már nagyon modern, és ha szükséges, akkor megkérem a hozzám beszélőt, vagy egy nagyobb előadóteremben előadást tartó személyt, hogy tegye azt a nyakába, vagy csíptesse a ruhájára, így tökéletesen értem, amit mond.
A közlekedésben, és azon mindennapos tevékenységek elvégzésében, amelyek számomra nehézséget jelentenek, egyelőre szüleim szoktak legtöbbször segíteni, és amikor elfog a félelem, hogy mi lesz később, amikor már esetleg idős koruk miatt nem tudják ezt megtenni, akkor mindig eszembe jut, hogy eddigi életem során mindig mindenre volt megoldás, és akkor és olyankor jött, amikor nem számítottam rá.
Amikor azon szorongok, hogy a gyorsan változó világhoz, annak eseményeihez hogyan fogok tudni alkalmazkodni, akkor az szokott történni, hogy eltelik pár nap, és valamelyik általam kedvelt Facebook-oldalon olvasok megható történetet segítőkész, példaértékű személyekről. Ilyenkor megerősödik a hitem abban, hogy van sok jóindulatú ember, akiket a megfelelő időben meg fogok találni, és akiktől segítséget remélhetek.
– Van valami, amire nem kérdeztem rá, de Te fontosnak tartanád, hogy elmondd magadról az olvasóknak?
– Nagyon szeretem az embereket, és hatalmas öröm a számomra, ha segíthetek nekik a problémáik megoldásában.
Azok közül a sorstársak közül, akiknek van internetkapcsolatuk, e-mailcímük, vagy használják a Messengert, tartom pár emberrel a kapcsolatot. Amikor írok nekik, és kérdezem, hogy hogy vannak, és pozitív válasz jön tőlük vissza, mindig nagyon örülök; a pandémiás időszakban ez fokozottan így volt, mivel nagyon-nagyon aggódtam értük.
Továbbra is Afrika maradt az érdeklődési köröm, de ez kibővült az alábbiakkal: egészség, környezetvédelem, egy kicsit Ausztrália is érdekel, van egy erről szóló műsor is az egyik internetes rádióállomáson, amit lelkesen hallgatok minden csütörtök délután.
Mivel világunk nagyon gyorsan változik, úgy gondolom, hogy nagyon fontos a közösségek szerepe, hogy az emberek támogassák egymást. Az elmúlt két évben, amíg a járványhelyzet miatt nem nagyon voltak programok, valószínűnek tartom, hogy sok új tag csatlakozhatott az egyesülethez, akiket én még nem ismerek. Ezért szívesen ismerkednék, barátkoznék velük.
Ha a fentebb leírtak felkeltették azon sorstársaim érdeklődését, akik még nem ismernek, vagy bárki másnak, aki e sorokat olvassa, lenne felém kérdése megtalálhat engem a Facebook-on, illetve a Messengeren; itt bárkinek válaszolok. Ha nem is azonnal, de néhány órán belül, sorstársak megkereséseinek azonban nagyon örülnék.
Arra biztatnám a hozzám hasonló helyzetben levőket, hogyha érdekli őket valami, ne féljenek azt kipróbálni, különösen az informatikában érdemes elmélyedni, mert az internet, a kommunikációs csatornák ablakot nyitnak a világra.
