Hirth Ignác
Az alábbiakban a Hírmondó 2022. áprilisi számában megjelent beszélgetésből idézünk, s ha kíváncsi további részletekre tagtársunk életéből, a “Tovább olvasom” gombra kattintva elérhető a teljes szöveg. Az interjút Taskovics Adél kollégánk készítette.
“… amikor elindultunk, még csak kicsit esett az eső. Dobogókőről lementünk Pilisszentkeresztre, ekkorra viszont már ömlött. Még a trikónk is vizes volt, annyira eláztunk. Ennek ellenére végig mentünk. A héven hazafelé a többi utas igyekezett minél távolabb húzódni tőlünk, mert sárosak, vizesek voltunk, de szerencsésen haza jutottunk.”
Hirth Ignác neve sok látássérültből hív elő szép emlékeket. Mondhatni: eggyé forrt a túrázással, a természet szeretetével. 1974 óta vezette a Vakok Turista Szakosztályát. 48 évnyi kemény munka után idén leköszönt, hogy másra bízza a kirándulások megszervezését, “levezénylését”. Látás-és hallássérüléssel él, egyesületünk tagja. Feladata iránti elhivatottsága, az abba fektetett, hihetetlen energiája megragadta a figyelmemet, ezért kerestem az alkalmat, hogy interjút készíthessek vele.
– Mióta él látás-illetve hallássérüléssel?
– 1939-ben születtem Hajóson. Csecsemőkoromban diftériás voltam, melyből a jó Isten segítségével meggyógyultam, de szövődményeként látásom fokozatosan romlott. Másodikos koromban, mivel magas növésű vagyok, a hátsó padba ültettek. Természetesen nem láttam a táblát. Akkori tanítóm ezt észre is vette. Bajára, egy híres szemész rendelésére vittek el, az ő ajánlására kezdtem szemüveget hordani. Idővel azonban teljesen megvakultam. Fiatal koromban többet voltam a víz alatt, mint a felszín fölött, rengeteget úsztam. Sokszor begyulladt a fülem, kilyukadt a dobhártyám, ezért kezdett el romlani a hallásom.
– Hogyan került kapcsolatba a természettel, annak szeretetével?
– Már gyerekként kapcsolatba kerültem vele, hiszen vidéken nőttem fel. Nagypapával jártuk a határt, ahol tudtam, segítettem neki. A családunk nagyon szegény volt. Német származásúak lévén, a kollektív bűnösség jegyében kifosztottak minket mindenünkből, ezért hetedikes és nyolcadikos koromban iskola szünetben dolgoztam. Az asszonyoknak hordtam a vizet. A gyengülő látásom miatt szükséges volt, hogy navigáljanak, elmagyarázzák, hol is találom a kutat.
– Hogyan emlékszik vissza arra az időszakra, mikor a Turista Szakosztály vezetője lett?
– A feleségemmel, aki akkoriban még aránylag jól látott, rendszeresen túráztunk. Abban az időben minden hétvégén jártuk a természetet. Mivel már akkor is aktívan részt vettem a Szakosztály munkájában, azt mondták: én vagyok a megfelelő személy erre a feladatra. A Sportkörbe tartoztunk, mint Turista Szakosztály. A sportköri elnök győzködött, hogy vállaljam el. Én gondolkoztam rajta, aztán a végén igent mondtam.
– Mi volt a legnagyobb kihívás ebben a munkában?
– Rendszeresen szerveztünk országjáró kirándulásokat, de külföldre is eljutottunk. Ezek irányításához kellett a megfelelő személyt megtalálni, nagyszerű idegenvezetőink voltak. Akinek pedig kísérőre volt szüksége, annak igyekeztem biztosítani. Különböző cégekkel álltam kapcsolatban. A nagybácsim a Csatornázási Műveknél dolgozott, és onnan kaptunk sok alkalommal ingyen busz lehetőséget. Több cég, többek között a hőerőmű segítségét is élvezhettük. Nagyon fontos szempont volt, hogy jól képzett idegenvezetőnk legyen. Ő ismertette az általunk nem látott dolgokat. Az egyikük, Joli néni, mikor egyszer múzeumba mentünk, azt mondta az őrnek, hogy forduljon el, mert mi óvatosan és nagyon vigyázva megtapintjuk azt, amit nem szabadna, de vigyázva tesszük.
Ő eleget tett a kérésnek. Nyilván csak azt tapinthattuk meg, amiben nem tudtunk kárt tenni.
Az igazi kihívások azonban nem ezek voltak. Néha olyan utakra mentünk, hogy még a túravezetőnk se tudta, hogy mennyire nehéz az adott útvonal, pláne látássérülteknek. Előfordult, hogy négykézláb mentünk – vagy még úgy se -, aztán nagy nehezen fölmásztunk a hegycsúcsra.
– A lejövetel hogy történt?
– Fölfelé volt nagyon nehéz. Amikor fönt voltunk, ott már egyszerűbb volt. Egy másik alkalommal, amikor elindultunk, még csak kicsit esett az eső. Dobogókőről lementünk Pilisszentkeresztre, ekkorra viszont már ömlött. Még a trikónk is vizes volt, annyira eláztunk. Ennek ellenére végig mentünk. A héven hazafelé a többi utas igyekezett minél távolabb húzódni tőlünk, mert sárosak, vizesek voltunk, de szerencsésen haza jutottunk.
– Mi adott erőt a nehéz helyzetek leküzdéséhez?
– Tudtam: segítenem kell azoknak a sorstársaimnak, akik szerettek volna túrázni. Szükség volt valakire, aki irányított és a nehéz helyzeteket is megoldotta.
– Milyen helyszíneken jártak?
– Az ország szinte minden irodalmi és történelmi emlékhelyét megismertük, de nem hagytuk ki a nevezetesebb intézményeit, szépségeit sem. Erdélyben két alkalommal volt több napos kirándulásunk. Átsétáltunk a Békás-szoroson, Moldvába is eljutottunk. A Partiumban is többször megfordultunk, megismertük minden érdekességét. Délvidéken is voltak programjaink és egy al-dunai hajóúton is részt vehettünk. Horvátországban az Adriai-tenger partján is üdültünk. Szlovéniát se hagytuk ki, Ausztriába is több alkalommal szerveztünk ismeretszerző kirándulásokat. Két program helyet emelek ki. Schönbrunnban a kedvünkért levették a kordonokat, a klagenfurti Minimundusban több híres objektum, építmény, épület huszonötszörös kicsinyített mását tanulmányoztuk. A Felvidéket, Szlovákiát is megismertük töviről-hegyire. Kárpátalján eljutottunk a Vereckei-szorosig. Nem hagytuk ki Csehszlovákiát és Lengyelországot sem. Olaszországban is voltunk, ott a Szent Péter-bazilikát kerestük meg, de Firenzében és Velencében is jártunk. Spanyolországba szintén eljutottunk.
A fenti ismertető csak pici töredéke a Szakosztály produktumának.
– Ha meg kellene ezek közül egyet neveznie, amelyik a legkedvesebb, melyik lenne az és miért?
– Ez egy nehéz kérdés. Nagyon sok olyan helyen voltunk, ami kedves nekem, ezért egynél többről teszek említést. Erdélyben például egy olyan helyen laktunk, ahol ottani magyarok fogadtak minket. Elláttak mindennel, vendégszerető házigazdáknak bizonyultak. Kedves történés, hogy amikor mentünk be a faluba, szembe jöttek velünk a tehenek. A közelben, a szomszéd településen, Farkaslakán született Tamási Áron. Szóval érdekes élmény volt.
Élénken él az emlékezetemben a tákosi református templomba tett látogatásunk is. Ez egy paticsfalú épület. A falakat vesszőből fonják, majd sárral betapasztják. Olyan magas a mennyezete, hogy talán még kinyújtózva el is értem. Mivel a sarat mezítláb kellett dagasztani, ezért nevezik „mezítlábas Notre Dame”-nak. Ha már ilyen ritkaságokról van szó, Ipolytarnócon tett kirándulásunkról is szólnék pár szót. Az a környék, de egész Pannónia nagyjából 20 millió évvel ezelőtt víz alatt volt, itt hömpölygött a tenger. Amikor kitört a környéken egy vulkán, megkövesedtek az ott járó állatok lábnyomai. Ezeket is megtekinthettük.
– Ha most hagyhatna egy üzenetet azoknak a látássérülteknek, akik azon gondolkodnak, elkezdjék-e a természetjárást, mi lenne az?
– Az emberek többsége nagyon elkényelmesedett. A Szakosztály legnagyobb része ma már idős. A fiataloknak is ki kellene mozdulniuk, mert a természetnek van egy megnyugtató kisugárzása. A túrázás, a mozgás rendkívül fontos egészségügyi tevékenység. Az érrendszer – a hajszálerekkel együtt – négyszázezer kilométer hosszú. Ahhoz, hogy a vér eljuthasson a legtávolabbi pontig is, mozogni kell.
