Külföldi társszervezetek munkatársai ismerhették meg egyesületünk működését.
A 2026. május 4-ével kezdődő héten külföldi vendégeket fogadott egyesületünk. A szlovén siketvakokat tömörítő DLAN Egyesület és a Zágrábi Siketvakok Egyesülete munkatársai szakmai képzésen vettek részt Királyhidi Dorottya vezetésével.
Az alább olvasható interjút 2026. május 7-én, a háromnapos képzés utolsó napjának délutánján készítettem velük. Beszélgettünk a képzésről, annak tanulságairól, legmeghatározóbb pillanatairól. Emellett az Usher-szindrómások találkozójáról is szót ejtettünk, melyen természetesen ők is jelen voltak. A nyelvi akadályok leküzdésében dr. Simona Gerenčer, a DLAN főtitkára volt a segítségemre: nagyszerűen tolmácsolt közöttem és interjúalanyaim között. Ezúton is köszönöm Simona segítő közreműködését! Megvallom: új volt számomra a helyzet, hiszen eddigi munkám során példa nélkül való, hogy egyszerre 8 emberrel ültem volna le interjút készíteni. Kezdeti aggodalmam hamar szertefoszlott: vidám, kötetlen hangvételű beszélgetés alakult ki közöttünk, sok értékes válasszal, mély gondolatokkal…
(Adél): Voltak előzetes elvárásaitok, amikor készültetek erre a három napos képzésre? Ha igen, azt kaptátok, amit vártatok?
(Matilda Horvátországból): igen, voltak elvárásaink. Küldtünk egy levelet a magyar szervezetnek, amelyben az együttműködés lehetőségét kértük. Szerettük volna megismerni a szervezetet. Fontos cél volt a tapasztalatcsere is, amit szintén elértünk. Megtudtuk, hogy nagyon hasonló problémákkal küzdünk és a három szervezet közötti különbségek nagyon kicsik.
(Mateja Szlovéniából): A mi elvárásaink is nagyon hasonlóak voltak. Jobban meg akartuk ismerni a magyar szervezetet. Szándékunkban volt alaposabban tájékozódni azokról a problémákról, amelyek egy részét korábban, a magyar egyesület képviselőinek Szlovéniában tett látogatása során már részben megismertük. Fontos, hogy nehézségeinket, problémáinkat kölcsönösen kommunikáljuk egymás felé. Emellett elengedhetetlen a siketvak személyek igényeinek megismerése is. A siketvakság, mint állapot nagyon sokféleképp nyilvánulhat meg. A szerzett tapasztalatok által lehet még hatékonyabban segíteni az érintetteknek.
(Simona): Személy szerint én nagyon örültem ennek. Tudtam, hogy bármit is fogunk csinálni, akármilyen témába is kezdjünk, az jó és hasznos lesz. Miután ismerem Dorkát és a szervezetet, annak munkatársait, tudom, hogy jó veletek lenni, sokat lehet tanulni tőletek, amiért hálás vagyok.
(Adél): Összességében hogyan érzitek magatokat így, az oktatás vége felé?
(Matilda Horvátországból): Jól éreztük magunkat. Nagyon sok ötletet kaptunk az együttműködésre, arra, hogy közösen tudjunk a jövőben projekteket levezényelni. Nagyon tetszett a program azon része, amikor ma délelőtt a rehabilitációról beszéltünk. Ebből viszünk haza ötleteket is. Úgy érzem, nálunk Horvátországban a marketing, a figyelemfelhívás egy kicsit jobb. Függetlenül ettől mindhárom ország helyzete nagyon hasonló. Olyan területeken pedig, ahol egyikünk vagy másikunk egy kicsit hátrébb tart, tudjuk inspirálni egymást.
(A szlovén csapat, két Mateja és Spomenka): Nagyon jól éreztük magunkat. Rájöttünk, hogy néha csak egy kicsit kell jobban motiválni egymást a fejlődéshez. Mindhárom nap, így ma is nagyon sok hasznos információt kaptunk.
(Adél): Mi volt számotokra a legváratlanabb élmény ebben a pár napban?
(Rafaela Horvátországból): Engem az lepett meg legjobban, hogy ennyire hasonló helyzetben vagyunk. Mindhárom ország hasonló kihívásokkal küzd.
(Mateja Szlovéniából): A nyitott tapasztalatcsere, az, hogy őszintén beszélhettünk megéléseinkről és közösen ötletelhettünk a jövőre nézve.
(Adél): Hogyan jellemeznétek a képzés hangulatát három szóban?
(Résztvevők nagy egyetértésben): Barátságos, szabad, felszabadító.
(Matilda): Olyan, mintha korábbról már ismernénk egymást.
(Adél): Mi volt az a konkrét módszer vagy elméleti tudás, ami a legnagyobb „aha-élményt” adta nektek?
(A teljes csapat): Amikor az önkéntesekről beszéltünk tegnap. Amikor Dorka posztereket mutatott, reklámanyagokat, amiket az egyetemen is kiragasztanak. Az is, amikor a rehabilitációról beszéltünk. (Szlovének tették hozzá): Az, hogy milyen a fiatal siketvakokhoz való hozzáállás. Annak módja, ahogyan őket is be lehet vonni az egyesület életébe.
(Adél): Ezt a posztert hogyan értsem, Simona? Ez egy reklámanyag az egyesületről?
(Simona): Ez egy meghívó, amit Dorka lánya készített, ő pedig megmutatta nekünk. Arról szól, hogy önkénteseket keres az egyesület.
(Adél): Mennyiben láttátok másnak a nálunk folyó munkát ahhoz képest, mint ahogyan az a Ti országotokban/egyesületetekben történik?
(Matilda Horvátországból): Nálunk, a Siketvakok Zágrábi Egyesületében (ami a DODIR ernyőszervezet egyik tagegyesülete), három alkalmazott van, a többi tolmács. Ők hárman pedig nem tudnak annyi feladatot elvégezni, mint a magyar egyesületben a 17 munkavállaló.
(Mateja Szlovéniából): Arra jöttünk rá hallgatva a különböző országok tapasztalatait, hogy hozzánk többnyire mindig a legnehezebb élethelyzetű siketvakok jönnek. Emiatt nem tudnak munkát sem vállalni. Akikkel mi dolgozunk, nagyon magas támogatási igényűek. A személyi segítés kapcsán is speciális helyzetben vagyunk. Sokat gondolkodunk azon, hogy miként lehetne a siketvak embereket még szélesebb körben elérni, különös tekintettel a fiatalokra. Hallottunk példaértékű információkat, ötleteket, amiket próbálunk saját munkánkba is beilleszteni.
(Adél): Volt olyan pillanat, amikor úgy éreztétek, hogy teljesen át kell értékelnetek azt, amit eddig a siketvak emberek segítéséről gondoltatok? Ha igen, mi volt ez a pillanat?
(Rafaela, Anđela és Marta Horvátországból): Mielőtt munkát vállaltunk volna a siketvakok szervezeténél, már végeztünk egy képzést a jelnyelvről. Így a siketvakok világát megközelítettük. Itt és ekkor siketvak emberekkel személyesen még nem találkoztunk. Ám jelentős tapasztalatunk lett az elmúlt évek alatt, emiatt pedig ilyen pillanatról nem tudunk beszámolni.
(Mateja Szlovéniából): Én nagyon erősen gondolkodom azon, hogy az Erasmus projektbe hogyan lehetne bekapcsolni a siketvak fiatalokat, valamint az egyesületünk önkénteseit, és hogyan lehetne közös projekteket is létrehozni. Úgy értem: közösen az önkéntesekkel és a siketvak fiatalokkal. Nagyon tetszett az is, amiről ma délelőtt beszéltünk a rehabilitáció kapcsán. De nemcsak a siketvakok rehabilitációjáról esett szó, hanem az egyszeresen sérültek, tehát a látás-vagy hallássérüléssel élők rehabilitációjáról is. Ez tehát egy kicsit szélesítette a látókörünket.
(Adél): Tehát úgy érzitek, hogy nálatok a fiatalok egy kicsit háttérbe vannak szorítva?
(A teljes horvát csapat): A fiatalok önmaguk érzik úgy, hogy nem motiváltak abban, hogy részt vegyenek a szervezet életében. Mi mindent megteszünk azért, hogy segítsünk nekik, de ha ők nem akarnak semmit sem csinálni, úgy nehéz.
(Marta Horvátországból): Erre még egy konkrét példát is tudok mondani. Egyszer egy fiatal lány kérdezte tőlünk: „Hány fiatal van nálatok”? Mire én megmondtam őszintén, hogy nem túl sok. Erre ő azt felelte: „Na jó, akkor én se megyek”.
(Mateja Szlovéniából): A fiatalok másképp gondolkodnak. Ha az egyesületbe is jönnek, úgy érzik, hogy mivel ott meglehetősen sok idős ember van, ők oda nem illenek. Ők még mindig a lehetőségeket keresik, próbálják megalapozni az életüket. Számukra nem az a fontos, hogy részt vegyenek valamilyen műhelyben, workshopon.
(Simona): Én úgy érzem, hogy a fiatalok szégyellik, hogy ők siketvakok. Sok esetben nem is érzik úgy, hogy siketvakok lennének. Inkább azt mondják, hogy vagy siketek, vagy vakok. Tudják, hogy ott van mellette a másik sérülés is, de úgy vannak vele, hogy ha erről nem kell beszélni, akkor inkább ne is beszéljünk róla. Emiatt nálunk komoly gond van azzal is, hogy miként tudják/nem tudják a fehér botot használni. Emellett még az is kérdés, hogy egyáltalán kézbe veszik-e. A valóság az, hogy inkább nem. Van bennük ezzel kapcsolatban egyfajta szégyen. Az él bennük, hogy a siketvak az az ember, aki teljesen siket és teljesen vak. Ha valakinek van látás-vagy hallásmaradványa, akkor azt mondja magáról, hogy ő bizony nem siketvak.
(Adél): De hát ezzel a saját életüket nehezítik meg.
(Simona): Igen, egyetértek.
(Adél): Milyen jellegű képzést kaptatok ebben a három napban? Előadásokat hallgattatok, vagy voltak gyakorlati feladatok is?
(A teljes csapat): A kettő kombinációja volt. Mindenből volt egy kicsi. De nagyon sokszor inkább beszélgettünk, nem a klasszikus előadások voltak a középpontban, inkább a három ország problémái, azok megbeszélése.
(Adél): Mi volt az az információ, amit a leghasznosabbnak éltetek meg a mindennapi munkátok szempontjából?
(Mateja Szlovéniából): Átbeszélni annak folyamatát, ahogyan a siketvak személyek saját állapotukat, identitásukat kezelik. Ha elfogadják állapotukat, másként érzékelik azt fiatalként, középkorúként, vagy idősebb korban. Nekünk, segítőknek pedig ehhez kell alkalmazkodni. Emellett figyelmet kell fordítanunk az adott személy környezetére is, mivel az is komoly befolyással van rá.
(Matilda): Nagyon fontos a megfelelő együttműködés a siketvak személyek és az egyesületnél dolgozó segítők között. Meg kell találni a megfelelő egyensúlyt, hogy mindkét oldal hozzá tegye a magáét. Az érintetteknek, a siketvakoknak sem szabad csupán elvárásokat támasztaniuk felénk. Kell, hogy valamilyen módon ők is közreműködjenek.
(Adél): Találkoztatok-e ebben a pár napban olyan történettel, emberi sorssal, ami nagyon megérintette a lelketeket?
(Matilda Horvátországból): Tegnap az Usher-találkozón volt egy fiatal anyuka, aki azért fél a jövőtől, mert a szülés után rosszabbodott a látása.
(Adél): Ha egyetlen dolgot vihetnétek haza (képletesen) a bőröndötökben erről a mostani képzésről, mi lenne az?
(Rafaela Horvátországból és Mateja Szlovéniából): A képzés után most úgy érezzük, hogy nincsenek határok. Ezt a három napot közösen éltük át. A képzés mindnyájunknak inspirációt adott arra, hogy menjünk tovább az eddig járt utunkon és ne hátráljunk meg azért, mert anyagi, vagy bármi egyéb más jellegű problémába ütközünk. Továbbra is képviselni fogjuk a siketvakok érdekeit, dolgozunk ezen a területen.
(Adél): Szakemberként valamiben másnak érzitek magatokat most, a képzés után, és, ha igen, akkor mi az?
(Simona): Nagyon fontosnak tartom, és nagy elégedettséggel látom a szakemberek igyekezetét. Sokszor azt érzem, hogy bizonyos dolgokban egyedül vagyunk, mint egyesület. Ez a találkozás pedig épp abban segített, hogy megláthassam: nem vagyunk egyedül. Nem az a legfontosabb, hogy melyik országból jöttünk. Sokkal inkább az, hogy mindnyájan azért élünk (és nemcsak dolgozunk, hanem valóban azért is élünk), hogy valamit megváltoztassunk a meglevő rendszerben, javítsunk a siketvak személyek életminőségén. Megnyugtató volt szembesülnöm azzal, hogy ennyien vagyunk, hogy ennyi szív és gondolat találkozott itt. Biztos, hogy még ennél is jóval többen vagyunk, hiszen erre a képzésre minden országból csak néhány ember jött el. Ennek ellenére jó, hogy elmondhattuk a véleményünket. Csodálatos volt érzékelni, hogy mennyi energia, tenni akarás van itt jelen. Örömteli belegondolni, hogy mennyi mindent tudunk majd a jövőben tenni a pozitív változás, haladás érdekében.
(Matilda Horvátországból): A legfontosabb számomra az, hogy nagyon őszintén beszélgethettünk ezekben a napokban. Leginkább azért, mert tudjuk, hogy mi nem jelentünk konkurenciát egymás számára. Mindegyikünk a saját földjén teszi a dolgát.
(Adél): Lesz folytatása ennek a projektnek? Ha igen, milyen formában?
(Matilda Horvátországból): Igen, szeptemberben folytatódik ez a program. Akkor pedig elhívjuk a siketvak személyeket tolmácsaikkal egyetemben. Szlovéniából és Horvátországból is jönnek majd siketvakok, akiknek lesz lehetőségük beszélgetni egymással. Ők maguk mondhatják majd el, hogy mire van szükségük.
(Adél): A most szerzett ismeretek tükrében milyen plusz információt szeretnétek, milyen elvárásaitok vannak a jövőbeni folytatás iránt?
(A teljes csapat): A legfontosabb, hogy kapcsolatban maradjunk egymással. A jövőben pedig bármilyen ötlet, lehetőség adódik, mindnyájan hajlandók vagyunk az együttműködésre.
(Simona): Én még annyit szeretnék hozzátenni, hogy a jövőben sok programot szervezhetünk közösen. Én pedig ennek nagyon örülök. Jól emlékszem 2013-ra, amikor a szlovénok és a horvátok közösen szerveztek a siketvakoknak tábort Szlovéniában. Ez egy rendkívül pozitív tapasztalat volt mind a siketvak személyek, mind az egyesületek dolgozói számára. Később Magyarországon is voltunk táborban. Az egyesületünk tagjai ezt mind a mai napig emlegetik. Sőt, tudomásom szerint a magyar siketvakok is várják, hogy mikor lesz újból ilyen tábor. Nagyszerű, hogy most olyan mértékben tudtuk megerősíteni egymással a kapcsolatunkat, hogy hasonló együttműködésre a jövőben is lehetőségünk legyen.
(Adél): Van olyan dolog, amire nem kérdeztem rá, de szívesen megosztanátok e három nap élményeiből?
(Horvát csapat): Nagyon sok új információt kaptunk az
Usher-szindrómások találkozóján. Mind az amerikai hölgy, mind a magyar doktornő előadásából sokat tanultunk. Az is megérintett minket, hogy a várandós nők már a terhesség ideje alatt megtudhatják, ha Usher-szindrómás gyermekük fog születni. Ezen felül a génterápiáról szóló előadást is nagy érdeklődéssel hallgattuk.
(Mateja Szlovéniából): Az előadásokból én is nagyon sokat tanultam. Nem is tudtam, hogy létezik egy olyan szervezet, amely ennyire szem előtt tartja, képviseli az Usher-szindrómával élők érdekeit. Jó volt látni, hogy ennyi ember, a legkülönfélébb szakterületekről dolgozik azon, hogy a siketvakok segítségére legyen. Gondolok itt az egészségügyben, szociális területen, stb. dolgozókra.
(Simona): Kiemelt figyelemmel követtem a számadatokat, hogy hányan regisztráltak be az Usher-szindrómások adatbázisába. Rájöttünk arra, hogy Szlovénia ezen a területen élenjáró, az egyik olyan ország, ahonnan a legtöbben regisztráltak. Két évvel ezelőtt dolgozott nálunk egy siketvak személy, Nika. Ő volt nálunk a nagykövet. Ekkor regisztráltuk be az érintetteket, azért ekkora ez a szám. Nancyvel két-három éven keresztül biztos, hogy aktívan együttműködtünk. Jelenleg nincs nálunk senki meghatalmazva arra, hogy tovább vigye ezt a vonalat. Ám a jövőben majd folytatnunk kell ezen a területen is a munkát.
(Az interjút készítette: Taskovics Adél)
