(A DLAN “Történetek (mesék) az emberekről, akik a szívükkel hallgatnak, és a kezükkel néznek” című kötetéből)
Nika magas termetű, fiatal nő. Testtartása, járása bátorságról, határozottságról árulkodik. Amikor szembesült vele, hogy siketvak, nem ingott meg, nem érzett szégyent. Ahelyett, hogy negatív gondolatokkal küzdött volna, egyből tervezni kezdte, miként segíthetne a hasonló helyzetű embereken. Vágyott támogatni az értük tevékenykedő szervezetet abban, hogy mind teljesebben vihesse véghez küldetését.
Határozottan állítja: mindenki pontosan az, amit önmagáról gondol
Ő például egy teljesen átlagos nő, semmiben nem különbözik másoktól. A körülötte élőktől azt várja el, hogy olyannak lássák, amilyen. Ha valaki ezt mégsem tudja megtenni, akkor sincs semmi gond. Az életút, amin végig kell mennie, kizárólag az övé és azt hoz ki belőle, amit csak akar.
„Minden nap képes vagyok lábnyomot hagyni magam után a világban és terjeszteni a szeretetet. Embernek lenni nem is olyan nehéz.” – mondja.
27 éves volt, mikor közölték vele: egész eddigi élete a feje tetejére állhat. Ez azonban nem volt ártalmas önbecsülésére nézve és gondolkodásmódját sem változtatta meg. Lehetett volna dühös, szomorú, ám ő inkább a vidámságot és az elégedettséget választotta. Úgy érzi, van egy „címkéje”, ami megkülönbözteti őt azoktól, akik nem élnek hallás-és látássérüléssel. Ám saját bevallása szerint ez is része a személyiségének.
Olyan társadalomban élünk, mely nem tolerálja a különbözőségeket
Főleg, ha az adott személy szegénységben él, valamilyen fizikai fogyatékossága, netán mentális betegsége, tanulási nehézsége van. A többi ember ilyenkor a gyengeségeiken csámcsog, kirekeszti őket, ami előbb-utóbb meg is betegítheti az érintetteket. Ennek azonban nem kellene így lennie.
Nem túl régiben kapta meg a diagnózist, miszerint Usher-szindrómája van
Ezt hallva meglepődött, ám nyugodt maradt. Eleve hallássérültként született, látása pedig általános iskolás korában kezdett romlani. Szemüveget kapott, de tizenévesen tudomásul kellett vennie: sötétben már egyáltalán nem lát. Élete ennek ellenére nem különbözött társaiétól.
Most, az orvosával folytatott beszélgetés után is úgy érezte: ugyanaz maradt, aki annak előtte volt.
Kutatásba kezdett
Célja volt, hogy megtudja, mi is ez a szindróma és mit tehet annak érdekében, hogy könnyítse életvitelét, ha állapota rosszabbra fordulna. Ehhez az internetet és szakkönyveket hívta segítségül. Szereti az életét. Reggelente felkel, este pedig nyugovóra tér, mint mindenki. Az egyedüli különbség annyi, hogy hallókészüléke nélkül szinte semmit nem hall. Ilyenkor teljes csend veszi körül. Ezekért a pillanatokért különösen hálás: ilyenkor csak ő létezik és körülötte a szobája.
Átlagos – tehát nem speciális igényű nebulókra szabott – iskolába járt
Diákként szállodákban és egy étteremben is dolgozott. Nyilvános szerepléseket vállalt, segédkezett irodai munkákban és árucikkeket is pakolt a polcokra egy boltban. Szabadidejében röplabdázott, amiben különösen jónak bizonyult. Sokat mókázott a barátaival. Klubokba és moziba jártak. Széksorokban ültek, vagy épp kint, a szabadban, a parkokban játszottak.
Minden nap tanul valami újat
Hosszas sétákat tesz a természetben, melyet megfigyel és igyekszik megjegyezni a legapróbb részleteit is. Hallgatja a madarak énekét. Biciklizik és elmosolyodik, valahányszor azt érzékeli, hogy valaki más is teker mellette. Szeret olvasni és szinte bármilyen stílusú zenét szívesen hallgat. Rajong az állatokért, a kutyák a legjobb barátai.
Megtanult főzni és örömmel foglalkozik ételek készítésével
Kitakarítja otthonát, kimossa a ruhákat, elmegy a közeli boltba vásárolni. Ráadásul lelkesen csinálja. Ha nem tudja, miként lehet megoldani egy problémát, addig próbálkozik, míg sikerrel nem jár. Ha segítséget kell kérnie, az sem szegi kedvét. Az idegen nyelveken való beszéd azonban gondot jelent számára, épp úgy, ahogyan a matematika is, amit soha nem szeretett. A hazugságot és az igazságtalanságot kimondottan utálja.
Ahhoz, hogy felnőttként ilyen „normális” életet tudjon élni, a családja jelentette a kulcsot – kimondottan az édesanyja
Édesapját is ismeri, de nem tartják egymással a kapcsolatot. Anyukája azonban a mindent jelenti számára: a példaképet, a világot, a vizet, levegőt, a boldogságot. Többféle tehetséggel megáldott asszonyt lát benne, aki egy erős, határozott, bölcs, és egy kissé makacs nőt nevelt fel az ő személyében. Mindössze 3 esztendős volt Nika, amikor édesanyjának megmondták: kislánya hallássérült.
Ő pedig, bár összetört, a reményt soha nem adta fel
Mindent megtett azért, hogy könnyebbé tegye a gyermeke életét. Míg más anyák mesét olvastak csemetéiknek, ő beszédre, a szavak artikulációjára tanította a kicsijét, sőt, ha kellett, a tolmácsa is volt. Ötéves korában kapta meg első hallókészülékét, innentől kezdve mindennapjai könnyebbek lettek, függetlenebbé vált. Szeretett beszélgetni, énekelni, nevetni.
Annak ellenére is így volt ez, hogy az óvodában és az iskolában is nehéz időszakokon ment keresztül
A többi gyerek nem igazán kedvelte, nem fogadták el. Ő pedig sírt és bezárkózott a szobájába. Folyamatosan azt kérdezgette magától, mivel érdemelte ki társai ellenszenvét. Szomorú volt, de édesanyja elárult neki egy titkot, amiből erőt tudott meríteni:
“Okosabb vagy náluk, csak hagyd figyelmen kívül őket. Sírj, nincs ezzel semmi gond; előbb-utóbb könnyebb lesz.”
Ő hitt anyukája szavainak, habár nem teljesen értette azokat. Idővel aztán erősebbé vált. Ma már attól sem ijed meg, ha elutasítással találkozik. Szerető család veszi körül, maga mellett tudhatja barátját és több olyan személyt, akik elfogadják annak, aki. Ezen felül pedig semmi nem számít. A körülötte bekövetkező változásokkal így bátran és kíváncsian néz szembe.
Jelenleg nem szorul segítségre, de tisztában van vele: eljöhet az az idő, amikor ez is megtörténik. Reméli, hogy akkor is jószívű emberek veszik majd körül.
„Legyetek kedvesek magatokhoz és másokhoz, mert a tökéletesség nem mindig egy életre szól.” – zárja bölcsen történetét a fiatal lány.
(Angol nyelvről fordította: Taskovics Adél)
