Az ebédszünet utáni első előadást Dr. Cecily Morrison, a Microsoft Cambridge-i Kutatási Központjának vezető kutatási menedzsere tartotta. Prezentációjának címe ez volt: “Beszélgetés Cecily Morrisonnal a fogyatékosságról és az egyes egyének igényeit is figyelembe vevő mesterséges intelligencia tervezéséről”.
Cecily a bemutatkozását azzal kezdte, hogy ő és csapata a Microsoftnál nem tesznek mást a munkájuk során, mint hogy a jövőbe tekintenek
Ez azonban nagyon érdekes, mert a jövő időnként olyan, mintha már tegnap elérkezett volna. Azt, hogy ő mit is csinál pontosan, hétéves gyermeke úgy szokta megfogalmazni: „Az anyukám feltalálja a jövőt”.
Nagy valószínűséggel mindenkinek a fejében élnek képek arról, hogy kik lehetnek azok, akik feltalálják a közös jövőnket.
A valóságban egy nagyon is realisztikus irodában dolgozik a kollégáival. Ők olyan emberek, akik a szóban forgó munka legkülönfélébb aspektusait végzik, és fogyatékossággal élőkkel, illetve egyéb más, kisebbségi csoportokkal dolgoznak együtt. Mindeközben mérlegelik, hogyan is néz ki az a befogadó jövő, amelyet fel szeretnének építeni.
Ezen a rendezvényen arra kapott felkérést, hogy saját élettapasztalatáról beszéljen
Mindezt fogyatékossággal élő személyként, illetve két, szintén fogyatékossággal élő gyermek édesanyjaként. Közülük az egyik szemek nélkül él, a másik pedig számítógép segítségével tud csak beszélni. Történetét nagyjából 10 évvel korábbról indította. Ekkoriban még a technika nagyon máshol tartott, mint napjainkban. Nekik szegezték a kérdést, hogy miként tud a számítógépi látás a vak emberek segítségére lenni. Nagyjából 15 kutató tartózkodott abban a teremben. Voltak köztük, akik a gépi tanulásra specializálódtak, míg mások kifejezetten a számítógép látásával foglalkoztak. Akadtak olyanok is, akik emberközpontú háttérrel rendelkeztek. Röviden: mindnyájan másfajta látásmódot képviseltek.
Elkezdtek különféle forgatókönyveket gyártani erre
Jegyzeteket készítettek arról, hogy mire képes a technológia. Leírták, hogy milyen blokkoló tényezők lehetnek, hogyan lehet elkezdeni „összefésülni” a már meglevő ismereteket, stb. Ebből egy eredményes párbeszéd alakult ki. Megalkottak egy 30 perces videós anyagot is, melyet a különböző területeken dolgozó szakemberek oldaláról hoztak össze. Minden szakembernek voltak ismeretei arról, hogy miként „működik” a fogyatékosság. Teszteket készítettek, melyek arra irányultak, hogy a vak emberek számára hozzanak létre valamit. Ez akkor, abban az időben még nem igazán tűnt lehetségesnek. A vak emberek közössége ugyanis nagyon sokszínű.
Egymás után jöttek a kérdések, hogy akkor hogyan tudjuk ezt vagy azt a problémát megoldani
Volt olyan nehézség, amivel az érintettek többsége küzdött, ám az akkor rendelkezésre álló technológia segítségével még nem tudtak rá megfelelő megoldást találni. Volt egy pillanat, amikor mindnyájan pánikban ültek és azt kérdezgették: „Mit tudunk tenni”? „Milyen irányban kutassunk tovább”? „Mi lesz ennek az egésznek a jövője”? Az egyik nagyon jó képességű kutatójuk egyszerre csak boldogan felkiáltott, hogy rájött a megoldásra. Ők izgatottan kérdezték tőle, hogy mi jutott az eszébe.
Azzal az ötlettel állt elő, hogy hat különböző mesterséges intelligencia rendszert kell kiépíteniük
Cecily nagyon élénken emlékszik arra a pillanatra. Nézett a többi kollégájára, mint aki azt kérdezi: „Jól értettem? Hat különböző rendszert”? Benne pedig akkor fogalmazódott meg a gondolat: olyan rendszereket kell kialakítaniuk, amelyekben az emberek saját maguknak tudnak munkafolyamatokat készíteni. Ami szerinte leginkább meghatározza a fogyatékossággal élő személyek csoportját, az nem más, mint a sokféleség. Cecily minden estéje úgy telik, hogy felteszi magának a kérdést: „Tudok valami használhatót készíteni a saját családom számára”?
A legnagyobb kihívást a technológia szempontjából a fia jelenti, aki nem beszél és nem is lát
A vak emberek legnagyobb része ugyanis a beszéd útján működtethető technológiákra bízza magát, míg a nem beszélő emberek a látásukra támaszkodnak. Elkezdtek bejárni egy utat. Először egy olyan alkalmazást dolgoztak ki, melynek a neve „Find My Things” (Találd meg a dolgaimat) volt. Olyan gépi tanulást szerettek volna ezzel létrehozni, amihez az emberek alkalmazkodhatnak. Saját maguknak képesek munkafolyamatokat létrehozni, függetlenül az állapotuktól. Ez abban volt segítségére a vak és látássérült embereknek, hogy megtalálják személyes tárgyaikat.
Ez lehet például a televízió távirányítója, amit valahová elraktak a gyerekek. Lehet egy pénztárca, ami kiesett a táskánkból, miközben a kulcsunk után kutattunk. A felhasználóknak négy különböző videót kell készíteniük ahhoz, hogy „megtanítsák” egy új eszköz felismerését a telefonjuknak. Ez már be van építve a SeeingAI applikációba.
Viszont ő most nem is magáról a rendszerről akart beszélni, sokkal inkább arról, hogyan jutottak el odáig:
A mesterséges intelligenciát mindenkihez közel tudják vinni és áll mögöttük ebben egyfajta közösségi támogatás. Ehhez pedig öt évet kell visszautazni az időben. Ekkoriban a számítógépi látás még főként képeken, fotókon alapult. Arra hasznos volt, hogy valaki megtalálja, hol van az ajtó a helyiségben, ahol tartózkodik, vagy meglelje a kulcscsomóját. A pontosabb megfogalmazás inkább az, hogy volt, aki számára jól működött. Ám nem mindenki tudta jól használni.
Le akarták tenni a gépi tanulás alapjait. Olyan rendszert szerettek volna kidolgozni, amit nagyon könnyű tanítani. Ami mindenki számára hasznos lehet. Tipikusan valahol 100 és 1000 között van azoknak a példáknak a száma, amiket be kell táplálni a gépi tanulás rendszerébe. Ez szükséges ahhoz, hogy meg is tanulja, amit várunk tőle. Azon igyekeztek, hogy ez kb. öt példából megvalósuljon. A felhasználó türelme nagyjából eddig terjed.
Cecily élettapasztalata nem azonos azzal, ami tipikus irányzatnak számít a mesterséges intelligenciával kapcsolatos munkában
Sok minden abba az irányba visz, hogy: „A nagyobb a jobb”! Szerinte a mesterséges intelligencia kell, hogy megfeleljen az embereknek, ahelyett, hogy az embereket próbálnák „megfeleltetni” a mesterséges intelligenciának. Ehhez elengedhetetlen, hogy válaszoljanak arra a sokféleségre, ami létezik a fogyatékossággal élők közösségében.
Első lépésként egy nem professzionális tervezői csapatot állítottak össze. Kifejezetten vak tervezőket szeretett volna. Tisztában volt azzal, hogy sok vak embernek nincs lehetősége, hozzáférése annak gyökereihez, hogy miként is lehet kialakítani egy ilyesfajta technológiát. Így tehát 8 fiatalt, 16 és 25 év közötti személyt választottak ki a feladatra. Ők csatlakoztak is Cecily tervezői csapatához. Az összes dizájn módszert megtanították nekik, az alapoktól kezdve. Az összes ehhez használatos képet elkészítették számukra tapintható változatban.
A kezdetek után pedig a készülőben levő termékek tesztelése is nagyon fontos
Minden projektben, amibe csak belefognak, van egy csapat velük, akik támogatják, segítik őket a munkájuk során. Nagyon sok mesterséges intelligencia rendszer esetében a felhasználók tapasztalatai nem elegendők. Emellett adatokra is szükség van. Ezért vak és látássérült adatgyűjtők segítségével egy adatbázist építettek ki. 67 személy közreműködésével 2,5 millió képet gyűjtöttek be.
A folyamat először az Egyesült Királyságban és Kanadában kezdődött, majd utána Indiára is kiterjedt. Mindezt annak biztosítására, hogy a rendszerek, körülmények, földrajzi adottságok lehető legszélesebb körét vonják be a kutatásba. A kutatók számára az volt a legérdekesebb, hogy megtudják, az emberek mire akarják használni a telefonjaikat.
Ezt az adatbázist rengetegszer, kb. ötezer alkalommal töltötték le. Azért, hogy az iparágban dolgozó emberek ezt a technológiát valóban a ma emberére tudják szabni. Vizsgálták, hogyan lehet felhasználni a technológia tanítására, vagy annak tesztelésére.
A legnagyobb kihívás ebben az, hogy a betanítás folyamatát mindenki a számára legmegfelelőbb módon végezhesse. Nagyon keményen dolgoznak azon, hogy ez zökkenőmentes és gyors legyen.
Feltették maguknak a kérdést: mi lenne, ha olyan csoportok, akiknek ugyanarra van szükségük, együtt dolgoznának. Erre is rá lehet húzni a jól ismert jelszót: „Semmit a nekünk való mesterséges intelligenciáról nélkülünk”!
Röviden kitért a mesterséges intelligenciával történő fotókészítésre
Nagyon gyorsan elkezdték használni vállalkozások, de az egyes egyének is világszerte. Ez egy rendkívül költséghatékony, engedélyektől független képalkotási lehetőség. Cecily meglepődve olvasta a statisztikát, miszerint 2024 végére 15 billió képet készíttettek az emberek a csupán néhány éves múltra visszatekintő technológiával.
A Cosmopolitan volt az első olyan, főbb magazin, amely mesterséges intelligenciával készített művészi alkotásokat közölt hasábjain.
Cecily csapatának gyümölcsöző együttműködése van az Amerika kis embereit tömörítő szervezettel (LPA) is, akik képeket ajánlanak fel nekik
Teszik ezt annak érdekében, hogy csökkentsék a fogyatékosság misztifikálását (erről egy korábbi előadásban is volt már szó).
Hasonló a helyzet a vak emberek esetében is, akik szintén szeretnék megváltoztatni a róluk szóló téves elképzeléseket. A helyzet javulóban van, de még mindig nem mondható ideálisnak.
A mesterséges intelligencia egy olyan technológia, ami nagyon gyorsan fejlődik. Ha megfelelő lesz a technológia, akkor az a mostanra történelminek mondható hagyomány, hogy a fogyatékossággal élő emberek kevéssé vannak jelen a médiában, nagyon gyorsan megváltozhat. Ehhez hozzájárulhatnak a mesterséges intelligencia által készített képek is.
Ha megvan a megfelelő ábrázolás, az elhozhatja a vágyott változást
Van itt egy kulcsfontosságú kérdés: Kik azok az emberek, akik meghatározzák, hogy mi a jó? Láthatjuk, hogy a kutatók és a technológiai vállalatok megpróbálják betölteni a réseket, hiányosságokat. Ám ez nem mindig a megfelelő módon történik. A szakértők ebben az esetben a fogyatékossággal élők közösségei. Hogyan lehet elmozdulni ebben a helyzetben egy pozitívabb irányba? A válasz röviden: „Semmit rólunk nélkülünk”!
Maguk a közösségek tudják a legjobban, hogy mi számukra a lehető legjobb megjelenítés.
A mesterséges intelligenciás rendszerek megváltoztatása ugyanakkor nem kizárólag az adatokon múlik, de azok megfelelő formátumán is
Semmiképp nem építenek be modelljeikbe adatot addig, amíg nem tudják, hogyan fogják azt kiértékelni. Éppen ezért létrehoztak egy rendszert, ami egy közösségi könyvtárhoz hasonlóan működik.
A különböző közösségek önmaguk tudják meghatározni, hogy mi számukra a megfelelő ábrázolás.
Cecily és csapata egy mesterséges intelligencia alapú felületet alkotott, melyben értékelési szempontok vannak
Az érintettek mesterséges intelligencia által készített képeket látnak. Ezen keresztül tudják jelezni, hogy milyen módon javítható ábrázolásuk. Egy rövid betekintést is adott ennek a „közösségi könyvtárnak” a technikai részleteibe.
A példa szerint képet szeretnénk készíttetni egy vak professzorról, aki az íróasztalánál ül. Ekkor lehet „fellapozni” ezt a könyvtárat, a megfelelő képi megjelenítések után kutatva.
Feltesszük a kérdést: mit használnak ezek az emberek.
Lehet, hogy valamiféle Braille-eszközzel dolgoznak?
Az köztudott, hogy a Braille eszközök, sok más segítő technológiával együtt, egyfajta ismeretbeli hiányosságnak számítanak
Ehhez a könyvtárhoz viszont hozzá lehet adni ezeket ábrázoló képeket.
Mutatott is két képet a szóban forgó vak professzorról. Az egyik egy őszes hajú, európai kinézetű idős úr, akinek a kezei a laptopján vannak. A másik kép pedig egy kenyainak kinéző ember, ingben, nyakkendővel, aki éppen egy Braille-kijelzőt használ az irodájában.
Hihetetlenül nagy különbségeket láthatunk, amikor elkezdünk új információkat betáplálni ezekbe a modellekbe.
Az előadó őszintén bevallotta
Hogy ha elgondolkodik saját élettapasztalatán, azt egy valami biztosan meghatározza. Ez pedig az, hogy milyen keveset tudott kezdetben arról, hogy miként kell az egyes közösségeket jól megjeleníteni. A vakokról sokat tudott, de a nembeszélők és az autisták csoportjáról is volt némi információja. Ám a többiekről szinte egyáltalán nem volt tudomása. Ez még akkor is így van, ha azt gondolta magáról, hogy jóval többet tud a fogyatékossággal élőkről, mint a kollégáinak a többsége. Személyes tapasztalatának egy jó része tehát annak felismerése volt, hogy milyen komoly kötöttségei is vannak az ismeretszerzés terén. Emellett az, hogy ki kell menni a nagyvilágba, kérdezni. Röviden: foglalkozni kell ezekkel az emberekkel.
Azoktól a szervezetektől, akikkel együtt dolgoznak, megtanulták: a változtatás ideje most van.
(Angol nyelvről fordította, összegezte: Taskovics Adél)
Az esemény összefoglalójának korábbi részei itt találhatók:
Európai Akadálymentességi Csúcstalálkozó – konferencia az EDF és a Microsoft szervezésében (1. rész)
https://siketvak.hu/europai-akadalymentessegi-csucstalalkozo-konferencia-az-edf-es-a-microsoft-szervezeseben/
Európai Akadálymentességi Csúcstalálkozó – konferencia az EDF és a Microsoft szervezésében (2. rész)
https://siketvak.hu/europai-akadalymentessegi-csucstalalkozo-konferencia-az-edf-es-a-microsoft-szervezeseben-2-resz/
Európai Akadálymentességi Csúcstalálkozó – konferencia az EDF és a Microsoft szervezésében (3. rész)
https://siketvak.hu/europai-akadalymentessegi-csucstalalkozo-konferencia-az-edf-es-a-microsoft-szervezeseben-3-resz/
Európai Akadálymentességi Csúcstalálkozó – konferencia az EDF és a Microsoft szervezésében (4. rész)
https://siketvak.hu/europai-akadalymentessegi-csucstalalkozo-konferencia-az-edf-es-a-microsoft-szervezeseben-4-resz/
