Cikksorozatunk befejező előadásának címe: „Inkluzív tanulás: akadálymentesség a felsőoktatásban”
Résztvevők:
- Dr. Klaus Miesenberger, Johannes Kepler Egyetem (Linz) intézetvezetője
- Lydia Vlagsma, az EDF Ifjúsági Bizottságának elnöke
Először Klaus szólalt fel
Olyan személyként mutatta be magát, aki 35-36 éve az egyetemi oktatásban dolgozik. Ez a terület a szíve csücske.
Informatikus hallgatóként kezdte. Mesterdiplomájában egy különleges témán dolgozott. Ekkoriban még nem akadálymentességnek hívták, hanem úgy nevezték: metaadat (olyan adat, amely más adatról hordoz információt). Azzal foglalkozott, hogy miként lehet navigálni egy dokumentumban bizonyos metaadatok felhasználásával, amit pl. beszéd útján lehet irányítani.
Elkezdtek egy mintaprojektet segítő technológiákról és ezek fogyatékossággal élők általi használatáról
Felvették a kapcsolatot végfelhasználókkal is, akik azt mondták: „Jó, amit csináltok, de mikor történik valami olyan, ami a gyakorlatban is segítséget jelent a számunkra”? k pedig úgy döntöttek, hogy egy hozzájuk közeli témakört választanak: az informatika oktatást olyan sok ember számára teszik hozzáférhetővé, amennyi számára csak lehetséges. Ahogy telt az idő, lehetősége nyílt arra, hogy felépítsen fogyatékossággal élő diákok számára egy szolgáltatóközpontot. Ez pedig azért kezdett el küzdeni, hogy az egyetem életébe behozzák az akadálymentességet. Nem véletlenül használja a „küzdelem” szót.
A mai napig nem könnyű meggyőzni az embereket az akadálymentesség fontosságáról
Ezt két külön oldalról világította meg. Egyrészt: inklúzió a diákok számára. Másfelől pedig: behozni az akadálymentességet a legkülönfélébb tanulmányterületekbe, mint önálló tantárgyat.
Ha a felsőoktatás akadálymentesítéséről beszélünk, többnyire mindig az épített környezetet, a könyvtárak, dokumentumok akadálymentességét vizsgáljuk. Ám a felsőoktatás célja ennél sokkal több. Kulcsfontosságú szerepe van abban, hogy az akadálymentességet külön tantárgyként is oktatni lehessen.
Lydia elmondta, hogy Hollandiában dolgozik
Munkahelye egy fogyatékossággal élőkért tevékenykedő ernyőszervezet, mely egyben az EDF tagja is. Az elmúlt 5 évben szakpolitikai tanácsadóként dolgozott a felsőoktatás területén. A feladata tehát összegyűjteni a tapasztalatokat, melyeket a fogyatékossággal élő diákok/iskolai dolgozók megosztanak vele. Abban igyekszik segíteni őket, hogy más, nem fogyatékossággal élő diákokkal vagy dolgozókkal egyenlő alapon lehessenek az oktatás résztvevői.
Az általa kapott történeteket, tapasztalatokat „lefordítja” intézkedésekre, strukturális változtatásokra. Ezt követően közbenjár ezekért a változtatásokért a Parlamentben a politikusoknál, együtt a minisztériumokkal, iskolákkal, egyetemekkel. Ez a mindennapos feladata, de emellett az EDF Ifjúsági Bizottságának is az egyik vezetője.
Ő is észlel sok olyan problémát, amiről Klaus is szót ejtett
Például olyan, építészettel foglalkozó diákok tapasztalataiból, akik nem tanulták, hogy miként kell egy mindenki által hozzáférhető, akadálymentes épületet megtervezni. Ez pedig komoly gondot jelent az olyan fiatalok számára, akik az egyetemen megszerzett tudásukat arra szeretnék használni, hogy a világot egy akadálymentesebb hellyé tegyék.
Megkérdezte Klaustól, hogy mit javasolna ezeknek az egyetemistáknak.
Klaus: Ez nagyon jó kérdés, bár lenne rá egyértelmű válasza!
Jelen körülmények között nagyon nehéz befogadó tanulási közeget biztosítani vagy ahhoz hozzájutni
Ahogy korábban is említette, a könyvtár lehet akadálymentes. Tudnak akadálymentes könyveket, dokumentumokat vásárolni. Ám ez önmagában nem elég. A hallgatók tapasztalatai ugyanis ennél sokkal több mindenre terjednek ki. Amikor egyetemre megy az ember, nem kizárólag a tantárgyakat tanulja meg. Azért megyünk oda, mert személyiségünkben is fejlődni szeretnénk. Fel akarjuk készíteni magunkat a jövőre, tapasztalatokat szerzünk.
Feltette a kérdést a teremben ülőknek, hogy amikor elkezdték felsőoktatási tanulmányaikat, mi érdekelte őket a leginkább
Úgy gondolja, ha egyesével megkérdezné a résztvevőket, nagyon kevesen mondanák azt, hogy a matematika vagy a statisztika. Első sorban a más emberekkel való találkozás, a fejlődés lehetett az, ami leginkább megmozgatta, motiválta őket is. Talán a táncparkett, vagy egyéb tevékenységek, amikre a tanulás mellett lehetőségük adódott. Személyiségünkben fejlődünk ezekben az években. És ha csak a könyvtár és az épület akadálymentesítésére gondolunk, az önmagában elégtelen. Befogadó közösségek építésében kell gondolkodnunk.
Szerinte a felsőoktatási akadálymentesség sokkal több, mint az előre meghatározott, 6-8 vagy 10 félév
Ez az egész jóval korábban kezdődik. Ausztriában, Klaus hazájában készítettek egy kis felmérést a fogyatékossággal élő diákok körében. Azt kérdezték meg tőlük, hogy mit tudnak a tanulási lehetőségekről. Több, mint 90 százalékuk ugyanazt jelezte vissza. Elmondták: a tanácsadás, amiben részesültek, kizárólag azt részletezte nekik: mi az, ami nem lehetséges. Arról szólt, amit nem tanácsos tanulniuk.
Az lenne az ideális, ha 1 vagy 2 évvel egyetemre érkezésük előtt részesülnének tanácsadásban
Ez nagyjából így nézne ki:
„Mik az én kívánságaim? Mit szeretnék csinálni a jövőben? Mik a lehetőségek, mik a támogató infrastruktúrák, akadálymentesség, stb.”? Ezután kellene elkészíteni az oktatásra vonatkozó tervüket.
Statisztikák bizonyítják a következőt is.: A fogyatékossággal élő hallgatóknak, akik megbuknak az egyetemen, közel 60 százaléka azért bukott meg, mert hozott egy rossz döntést saját tanulmányait illetően. Ezek a fiatalok elhatározták magukat egy bizonyos képzés mellett, aztán időközben kiderült, hogy nem ez az, amit a jövőben csinálni szeretnének.
A konzultációnak, tanácsadásnak még azelőtt meg kellene kezdődnie, mielőtt eldöntik, hogy továbbtanulnak
A megfelelő tanácsadásra van szükség ahhoz, hogy a megfelelő információk birtokában legyenek, mielőtt meghozzák a végleges döntést. Ez után következik egy „átmeneti időszak”, ami az egyetemre való átlépést foglalja magában. Ez egy olyan szakasz, amit az egyetemek általában nem igazán vesznek számításba.
Itt olyan kérdések is vannak, mint a közlekedés (mobilitás), akadálymentes lakókörnyezet. Ezen felül bizonyos tantárgyakból különleges tréningre is szükség lehet. Kifejezetten ez a helyzet, ha például valaki azért megy az egyetemre, hogy robotikát vagy elektronikát tanuljon. Ezeken a területeken ugyanis speciális rendszer szerint kell tanulni. Ez a rendszer pedig évről évre folyamatosan épül fel. Ha nem vagyunk arra felkészülve, hogy ezt tudjuk, mondjuk Braille írásban, esetleg jelnyelven alkalmazni, ez azt jelenti, hogy az első és a második félév egyszerűen elveszett.
Ezért lenne nagy szükség egy képletes „átjáró” biztosítására. Ez nem más, mint az együttműködés az iskolák, szolgáltatók, egyetemek és az ottani infrastruktúrák között. Ezek a megelőző lépések még fontosabbak, mint az egyetemi képzések alatt jelenleg futó támogató programok.
Lydia: Van ennek vonatkozásában olyan, hogy rossz döntés?
Az, ha valaki megváltoztatja a tanulmányaiban bejárt pályát, többnyire mindig ennek a rossz döntésnek az eredménye?
Klaus: Véleménye szerint igen. A tanulmányok félbehagyása, illetve azok menet közbeni megváltoztatásának növekvő száma annak jele, hogy ebben a bizonyos felkészítő vagy átmeneti fázisban nem stimmel valami.
Lydia szerint talán az, hogy a felkészülési szakasz már a tanulás ideje alatt jön el, lényegében egy vele.
Klaus: Igen. Ez pedig egy hatalmas „befektetés”, amit megtesz a társadalom. Ráadásul nem is a megfelelő módon teszi. Nemcsak a felsőoktatási intézmények problémája mindez. Épp így nehézség, vagy mondhatjuk úgy is: kérdés a szolgáltatók, az iskolára felkészítő, tanácsadó szervezetek részéről is.
Lydia: Ilyenkor az is sokat számít, hogy mi volt annak a bizonyos váltásnak az oka
Mert az ő esetében az érdeklődés hiánya volt az, és a kérdés, amit magának tett fel: „Mi az, amivel jobban szeretnél foglalkozni annál, amit most csinálsz”?
A fogyatékossággal élő tanulók közül viszont sokan rákényszerülnek a váltásra, például amiatt, hogy a tanáraik nem tudják, esetleg nem akarják megadni nekik a támogatást, amire szükségük lenne.
Klaus: Van ezen felül egy másik nehézség is
Bizonyos tanulmányi területeken megfigyelhető, hogy oda „koncentrálódnak” a fogyatékossággal élő diákok. Máshol ezeknél jóval alacsonyabb létszámban tanulnak.
Lydia: Tudsz példát mondani olyan területekre, ahol kevesen vannak?
Klaus: A természettudományos, technológiai, mérnöki és matematikai oktatás (angol rövidítése: STEM) nagyszerű példa erre. Az elmúlt 15-20 évben egyre kevesebb fogyatékossággal élő diák jelentkezett ezekre a tudományterületekre.
Lydia: Mi lehet ennek az oka?
Klaus: Egyik magyarázata az lehet, hogy nagyon gyors változás jellemzi ezeket a tudományterületeket. Kereshető még az oka a speciális rendszerben, ami szerint tanulni kell, vagy éppen az új technológiák megjelenésében. Egy második, de egyáltalán nem elhanyagolható tényező: az érintettek rendszeresen azt hallják a tanácsadások során: „Ezt ne tanuld! Ez túl komplex, nem neked való”. És akkor annak kérdését még számításba se vettük, hogy miként lehet ezeket a tanulmányokat teljesen akadálymentessé tenni.
Lydia: Sokat beszéltünk ma már a szabványokról és a jogszabályokról, a befogadóbb társadalom felé vezető változás előmozdítóiról. Meglátásod szerint hatásos lenne szabályokat hozni arra vonatkozóan, hogy mennyi fogyatékossággal élő diáknak kellene lennie a természettudományos, technológiai, mérnöki és matematikai oktatásban? Vagy az, ha lennének általános rendelkezések, támogatások, amiket az iskolának, egyetemeknek kötelező lenne, hogy biztosítsanak ezeknek a tanulóknak?
Klaus: Talán igen, bár ez kockázatos.
Ahogy korábban is említette, az, hogy a fogyatékossággal élő fiatalok nagyrésze bizonyos típusú képzésekben vesz részt, nem kizárólag az egyetemek felelőssége
Ez nagyon gyakran a felsőoktatási tanulmányokat megelőző, felkészítő szakasz hibája inkább. Amire sokkal nagyobb szükség lenne, hogy „érjen össze” a felsőoktatás az előkészítő szakasszal. Lássa el információval például arról, hogy milyen támogató infrastruktúra van az adott intézményben. Mondják el, milyen módon tudják biztosítani az inkluzív oktatást. Ez vezetne ahhoz, hogy a tanulni vágyók a jelenleginél jóval tájékozottabb döntéseket tudjanak hozni.
Kell, hogy legyenek szabályozások az akadálymentességre nézve, amiket szerencsére sokkal jobban tisztelnek is az egyetemek
A tanítási és tanulási anyagokhoz ma már sokkal jobb hozzáférésünk van, mint korábban. Számos egyetemen létesültek támogató központok is, melyek az oktatók számára segítséget adnak. Hiszen jogszabály szerint a tanárnak kell, hogy hozzáférhetővé tegye az oktatást. Ám bizonyos esetekben ehhez neki is lehet szüksége segítségre. Ezért fontos, hogy ezek a központok a tanárok és a diákok előtt egyaránt nyitva álljanak. Az infrastruktúra tehát alapvetően rendelkezésre áll. Ám nagyon gyakran, amikor a hallgatók megérkeznek az egyetemre, azt mondják: „Ó, nem is tudtam, hogy itt van ilyen szolgáltatás”!
Ez az, amiben változást kell elérni
Már a tanácsadás fázisába be kell hozni a vonatkozó információkat. Ezen felül velük együtt kell dolgozni az információcserén. Erre nagyszerű példa, hogy ő és néhány kollégája létrehozott egy iskolát 16-18 év közötti vak és látássérült diákok számára. Nem volt könnyű azt mondania a főnökének, a rektornak: „Ez az a nyári iskola, amit létre kell hoznunk. Ez kell ahhoz, hogy felkészítsük őket arra, hogy el tudják dönteni, mit szeretnének tanulni. Megtudják, milyen lehetőségeik vannak”.
Ebben a nyári iskolában, ha egy résztvevő azt mondta: „Itt és itt szeretnék tanulni”, azonnal felvették a kapcsolatot az adott oktatási intézménnyel és megpróbálták beszerezni tőlük a szükséges információkat. Dolgoztak az oktatási rendszeren, eszközökön, hogy felkészítsék az adott személyt az egyetemre.
Amikor egy bizonyos szakterületen tanul az ember, még ezeken túl is sok mindent kell figyelembe venni
Mit kezdünk a helyzettel, ha laboratóriumban kell kísérleteket végezni. Bizonyos szakterületeken kimozdulásokra lehet szükség, biológia tanulmányok keretében pl. kimenni a természetbe. Fontos tudni előre, hogy miként tudjuk kezelni ezeket a helyzeteket. Erre mindkét oldalt, a diákot, de az egyetemet is fel kell készíteni. Tudni kell, hogy milyen szolgáltatásokat kell az egész köré felépíteni. Ez pedig egy olyan együttműködés, ami meglátása szerint nem működik olyan jól, mint ahogyan arra szükség lenne.
Lydia: Ha ő ebben a helyzetben iskolaigazgató lenne, tapsolna és örülne egy ilyen kezdeményezés hallatán.
Mért ilyen nehéz meggyőzni őket ennek fontosságáról?
Klaus: Erre elő kell teremteni a pénzt, kutatásokat kell végezni az eredményekről, amelyeket utána publikálni kell. Nagyjából ezek azok a tényezők, amik mentén ilyenkor döntenie kell az adott intézmény vezetőségének. Sokan azt kérdezik: ez csak az adminisztrációs feladatokon múlik? El tudja ezt valaki végezni az adminisztrációs dolgozók közül? Ha megkapja ezt a kérdést, erre mindig azt válaszolja, hogy nem, mert ez a bázis. Ez adja meg kutatásához az inkluzív tapasztalatokat. Ilyenkor van körülötte 450 fogyatékossággal élő diák. Elsősorban ők mondják meg, hogy mivel kapcsolatban kell kutatnia. A visszajelzést is ők adják, legyen az negatív vagy pozitív.
Kérdésre válaszolva elmondta: az Európai Akadálymentesítési és Inklúziós Mozgalommal közel jutottak ahhoz, hogy a döntéshozók szintjén szülessen erről egyfajta megértés.
Azt látja ugyanis, hogy egyre több egyetem dolgoz ki stratégiát a források, felelősségek elosztására, illetve a hatásról való jelentéstevésre. Ez az első szint, amit nagyon fontos meglátni, figyelembe venni. A második szinten pedig egyre több szolgáltatás biztosítását látja, együttműködésben a fiatalokkal. Ő maga is megdöbbent azon, hogy mekkora mérvű, pozitív változás történt ezen a területen az elmúlt néhány évtizedben. A kilencvenes években még olyan volt a helyzet, amit legrövidebben úgy tudna jellemezni: rémálom.
Elment egy tanárhoz. El szerette volna tőle kérni az órán vetített anyagait, a jegyzeteket, amik alapján készült az előadásra. Jelezte, hogy egy fogyatékossággal élő diáktársának szeretné átadni, hogy számára is hozzáférhető legyen az adott tantárgy. Nem, hogy segédanyagokat nem kapott, de szinte ki is rúgták a tanári szobából.
Könnyebb lett a helyzete, amikor ő maga is oktató lett. Ekkor tanulta meg, hogy az ilyen témában zajló kommunikáció szempontjából az a hasznos, ha azonos szinten álló felek, pl. tanárok, között zajlik. Ez pedig ma már drasztikusan megváltozott és ezzel a fogyatékossággal élő diákok élete is sokkal könnyebbé vált.
Van egy második átmeneti fázis, amit szintén meg kell említeni
Ez a diploma megszerzését követő, egyetemről a munkaerőpiacra történő átmenet időszaka. Nagy probléma, hogy gyakran elfelejtkezünk erről a folyamatról. Pedig az is nagyon fontos lenne, hogy az egyetem felvegye a kapcsolatot a munkaerőpiac szereplőivel. Ez is egy jelentős nehézség. Épp így akadályt jelentenek a munkakereséshez szükséges képességek is. Itt olyan dolgokra gondoljunk, mint: hogyan kell megírni egy szakmai önéletrajzot, miként kommunikáljuk fogyatékosságunkat egy állásinterjún úgy, hogy az minél kreatívabb és meggyőzőbb legyen. Mert általában azt látjuk, hogy az egyik személy szinte rejtegeti, míg a másik túlhangsúlyozza azt.
Nincs ezekre egyértelmű, mindenkire egyformán érvényes megoldás. Ám ami elkerülhetetlen, hogy egyéni szinten mindenkinek képesnek kellene lennie kezelni ezeket a helyzeteket úgy, hogy sikeres legyen. Ez pedig ismét a következő lépéssel/szinttel való együttműködés kérdése.
A legfőbb célja pedig az akadálymentes felsőoktatásnak a kérdés feltevése: nyitott a felsőoktatás arra, hogy „felemelje” a fogyatékossággal élő embereket?
Ausztriában erre a kérdésre vonatkozóan is végeztek kutatást. Sok olyan fogyatékossággal élő diákot találtak, akik szeretnének elvégezni egy mesterképzést. Esetenként egy második mesterképzésre vagy egy kisdoktorira készülnek. Ám jelenleg van egy „oktatási plafon”, ami alatt még „elfogadhatónak” minősül egy fogyatékossággal élő kutató. Az ő egyetemükön mindössze egyetlen egy fogyatékossággal élő oktató van.
Van Klausnak több fogyatékossággal élő volt diákja is, aki posztdoktori kutató lett. (Ez egy olyan tudományos kutatói munkakör, amelyet valaki a doktori fokozat (PhD) megszerzése után tölt be egy egyetemen). A következő lépést viszont, hogy tanársegéddé, netán teljes jogú oktatóvá váljanak, nagyon kevesen tudják megtenni közülük.
Lydia: Hozzátette, hogy Hollandiában ez még szélesebb körű probléma. A fogyatékossággal élők számára itt még kézzel foghatóbb a diszkrimináció, például akkor, amikor szakmai gyakorlatot keresnek maguknak.
Készült egy kutatás, ami azt mutatja, hogy a fogyatékosságon alapuló diszkrimináció a hátrányos megkülönböztetés egyik leggyakrabban igazolt/”tisztára mosott” fajtája
Az emberek nem úgy válaszolnak rá, hogy: „Sajnálom, hogy hátrányos megkülönböztetést alkalmaztam veled szemben”! Sokkal inkább azt mondják: „Nem csinálhatod ezt. Igazam volt, amikor azt a következtetést vontam le, hogy te ezt nem csinálhatod. Akkor most ez miért diszkrimináció”? Ez tehát a diszkrimináció egy olyan fajtája, amit nagyon gyakran nem ismernek el. Éppen ezért nehéz egyértelműen rámutatni, és a diákoknak is nehéz ezt észrevenni. Ha nincsenek egyértelmű külső szabályok, normák arra vonatkoztatva, hogy nem így kellene kezelnünk egymást. Ha nem egyértelmű, hogy diszkriminatív lépés valaki szakmai gyakorlatra vonatkozó kérését erre hivatkozva elutasítani, akkor az ember könnyen belsővé teszi az ilyen megnyilvánulásokat.
Klaustól megkérdezte: Van-e valami ötlete azzal kapcsolatban, hogy miként lehetne megelőzni ezt a fajta diszkriminációt, kifejezetten a szakmai gyakorlatok piacán
Klaus: Meglátása szerint ez egy hosszú folyamat. Tapasztalatuk szerint a mentori programok tudnak ezen a problémán segíteni. Kapcsolatokat kell kiépíteni vezetőkkel, menedzserekkel, más szervezeteknél az adminisztrációban dolgozókkal, stb. Röviden: akik együtt akarnak velünk dolgozni, jó példát mutatnak. A folyamatokra vonatkozó szabványok kialakítása segíthet előmozdítani a dolgokat. Ám ez az emberi tényezőn sokkal inkább múlik szerinte.
Olyan emberek megtalálásán, akik vezetői szinten állnak, nyitottak. Ők teljes egészében átlátják a folyamatot, és megnyitják azt a tehetséges emberek előtt, még akkor is, ha azok fogyatékossággal élnek. Az ilyen vezetők a lehetőségeket keresik. Az ilyen típusú elhelyezések ideális esetben jó alapot adhatnak
egy alap,-vagy egy mesterképzős diplomának, és nagyon gyakran jelentenek egyfajta „belépőkártyát” a munkaerőpiacra is.
Egy résztvevő megkérdezte, kinek a felelőssége segíteni a fogyatékossággal élő diákok érdekérvényesítését
Klaus: Az évek alatt megtanulta, hogy amire leginkább szükség van, az egy központi egység az egyetemen. A legjobb, ha van egy bizonyos személy, akit szükség esetén fel lehet hívni. Az ő nevét, elérhetőségét pedig ismerté kell tenni az iskolák előtt, illetve a saját egyetemünkön is. Ez utóbbi ismét csak nem könnyű feladat, mert az egyetem egy nagyon nagy egység.
Ha befut egy hívás, vagy beérkezik egy e-mail, a legmegfelelőbb, legkompetensebb személy íróasztalához kell tudni azt irányítani.
Ezt röviden úgy hívná: befogadó kultúra.
Dolgozik ott valaki, aki garantáltan nem küldi a telefonálót vagy az e-mail íróját a következő egységhez. Lehet, hogy nincs a birtokában egyből a legmegfelelőbb megoldás. De azt mondja: „Dolgozom rajta, és ígérem, nem fogom elfelejteni. Ez az én feladatom”. Ez már egy fél megoldás, és ez az, amivel jelenleg nem rendelkeznek.
A résztvevők egyike felvetette a sok országban mind a mai napig létező szegregált (speciális) és integrált (ép és fogyatékossággal élő diákok számára egyaránt hozzáférhető) iskolarendszerek közötti különbséget
Kérdésként megfogalmazta: hogyan befolyásolja ez az oktatás hozzáférhetőségét.
Klaus: Jelenleg a középfokú tanulmányok nem szegregáltak Ausztriában. A vak és gyengénlátó középiskolások mindegyike inkluzív oktatásban tanul. Sőt, a többszörös fogyatékossággal élők legnagyobb része is. Ahol még mindig komoly akadályok mutatkoznak, az a kognitív nehézségekkel élő diákok területe. Itt a legnagyobb problémát az jelenti, hogy még mindig létezik a tradicionális iskolarendszer. Sok országban már bezártak a régi típusú iskolák, de Ausztriában még nem.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a fogyatékossággal élő diákok ne részesülnének inkluzív oktatásban. Ráadásul a tradicionálisabb, régi iskolák szolgáltatásaikat teljesen inkluzív módon biztosítják. Vannak diákjaik ezekben az iskolákban, akikkel együtt dolgoznak annak érdekében, hogy a magasabb szintű oktatás is inkluzív legyen. Ők mind integráltan tanulnak.
Lydia: Hollandiában is két különböző rendszer létezik, mert van speciális-és inkluzív (tehát integrált) iskola is, mind az általános-mind a középiskolai oktatás szintjén. Ez pedig azt eredményezi, hogy a speciális oktatásban részesülő diákok, akik az oktatás felsőbb szintjeibe szeretnének tovább lépni, komoly akadályokkal kénytelenek szembenézni. A speciális-és a magasabb szintű oktatási rendszerek között olyan korlátok vannak, amelyek nagyon frusztrálók lehetnek. Van ugyanis egyfajta limitje annak az oktatásnak, amit speciális iskolákban megkaphatnak a gyerekek. Náluk ez komoly akadályt gördít a magasabb szintű oktatáshoz való hozzáférés elé.
Ennek ráadásul nagyon gyakorlatias, bürokratikus akadályai is vannak. A speciális iskolákban a záróvizsgák egy kicsit később vannak, mint ahogy az integrált oktatásban. Ez azt jelenti, hogy az egyetemre való jelentkezés határideje már lezárul, mire a speciális iskolákban is befejeződnek a vizsgák. Ezek olyan határok, amik tényleg megnehezítik, hogy a diákok tovább lépjenek a speciális oktatásból.
Összegzésként Klaus elmondta
Az EDF a Segítő Technológiák Európai Szövetségével közösen megalkotott egy nyilatkozatot. Ebben nagyon sok minden benne van, amiről a mostani panelben szó volt. Ez a politikai szintű döntéshozókhoz, de az egyetemekhez is szól, annak érdekében, hogy változásokat lehessen elérni. Változásokat a tanterv, a fogyatékossággal élők bevonása szempontjából a magasabb szintű oktatásba, kutatásba, stb. Fontos lenne, hogy ezt minél többen aláírják. Minél többen megteszik, annál könnyebb lesz politikai hatást elérni. Ez pedig hozzásegít minket ahhoz, hogy egy még befogadóbb felsőoktatást építsünk a jövőben.
(Angol nyelvről fordította, összegezte: Taskovics Adél)
Az esemény összefoglalójának korábbi részei itt találhatók:
Európai Akadálymentességi Csúcstalálkozó – konferencia az EDF és a Microsoft szervezésében (1. rész)
https://siketvak.hu/europai-akadalymentessegi-csucstalalkozo-konferencia-az-edf-es-a-microsoft-szervezeseben/
Európai Akadálymentességi Csúcstalálkozó – konferencia az EDF és a Microsoft szervezésében (2. rész)
https://siketvak.hu/europai-akadalymentessegi-csucstalalkozo-konferencia-az-edf-es-a-microsoft-szervezeseben-2-resz/
Európai Akadálymentességi Csúcstalálkozó – konferencia az EDF és a Microsoft szervezésében (3. rész)
https://siketvak.hu/europai-akadalymentessegi-csucstalalkozo-konferencia-az-edf-es-a-microsoft-szervezeseben-3-resz/
Európai Akadálymentességi Csúcstalálkozó – konferencia az EDF és a Microsoft szervezésében (4. rész)
https://siketvak.hu/europai-akadalymentessegi-csucstalalkozo-konferencia-az-edf-es-a-microsoft-szervezeseben-4-resz/
Európai Akadálymentességi Csúcstalálkozó – konferencia az EDF és a Microsoft szervezésében (5. rész)
https://siketvak.hu/europai-akadalymentessegi-csucstalalkozo-konferencia-az-edf-es-a-microsoft-szervezeseben-5-resz/
Európai Akadálymentességi Csúcstalálkozó – konferencia az EDF és a Microsoft szervezésében (6. rész)
https://siketvak.hu/europai-akadalymentessegi-csucstalalkozo-konferencia-az-edf-es-a-microsoft-szervezeseben-6-resz/
