Az alábbiakban a Hírmondó 2022. májusi számában megjelent interjút olvashatja, melyet tagtársunkkal, Di Filippo Maurizio-val, Taskovics Adél kollégánk készített.
Maurizio-val a tavaly októberi szabadidős klub, a pizzasütés alkalmával nyílt először lehetőségem hosszabban elbeszélgetni. Nagyon érdekesnek tartottam élettörténetét, ám néhány kérdésemre akkor – idő hiányában – nem kaptam választ. Szerettem volna tudni, vajon miért dönt úgy egy olasz fiatalember, hogy látás-és hallássérültsége ellenére egy számára addig teljesen ismeretlen országban kezd új életet. Ki ő? Milyen álmai, tervei vannak a jövőre nézve?
Ezek a kérdések is foglalkoztattak, mikor leültem, hogy a májusi hírmondó számára interjút készítsek vele.
Szívből jövő köszönet Királyhidi Dorottyának (Dorkának), egyesületünk főtitkárának, amiért segített átlendülni beszélgetőtársamnak és nekem is a köztünk feszülő kommunikációs akadályokon, így nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ez a cikk létre jöhessen.
– Mióta élsz látás-és hallássérüléssel?
– 12 éves lehettem, amikor az orvos mondta, hogy komoly gond van a szememmel. Ekkoriban kezdtem el érezni, hogy amikor sötétedik, nem látok jól. Ezt el is mondtam édesanyámnak, aki úgy reagált, hogy fény hiányában senki nem lát. Erre azt feleltem: tapasztalom, hogy a többi gyerek szürkületben sokkal jobban boldogul, mint én. Sőt, vissza tudok emlékezni: hasonló fényviszonyok között korábban én is úgy érzékeltem a környezetemet, mint most ők. Ezt követően mentünk el az orvoshoz. Mint utóbb kiderült, ekkorra már kialakult nálam a farkasvakság. A fülemmel egészen a születésemtől kezdve voltak problémák. Az iskolában még nem volt hallókészülékem, amire pedig nagy szükségem lett volna. Nem értettem jól, hogy mit mond a tanár, ebből adódtak a tanulási nehézségeim. Hat testvérem van. Közülük kettő teljesen egészséges, a másik négy ugyanúgy látás-és hallássérült, mint én. Mindnyájan ún. Usher-szindrómával élünk.
– Hogyan emlékszel vissza a gyerekkorodra?
– Anyukám szerint rossz gyerek voltam és sok helytelen dolgot csináltam. Én úgy vélem, annyira nem volt rossz a helyzet, bár azt beismerem, hogy verekedések, kisebb-nagyobb csínytevések azért voltak, óvodában és iskolában is. További nehézséget jelentett, hogy édesanyám nem segített a tanulásban. A rossz hallásom és látásom miatt pedig kellett volna ahhoz, hogy a kortársaimmal azonos ütemben tudjak haladni. Egy biztos: rendkívül aktív kisfiú voltam. Amíg jó volt a szemem, sokat labdáztam, bicikliztem, sétálni mentem a barátaimmal, testvéreimmel. Egy kis faluban laktunk, 20 kilométerre Foggiától. Három szoba volt az otthonunkban. Ebből kettőt birtokoltunk mi, gyerekek: én három fiútestvéremmel osztoztam az egyik, nagy helyiségen, a másikban a lányok laktak.
– Hogyan kerültél Magyarországra?
– Megismerkedtem egy magyar lánnyal, aki beszélt olaszul. Ő kezdett el győzködni, hogy jöjjünk ide, Magyarországra. Azt mondta, nagyon szép életünk lesz itt. Én kezdetben bizonytalankodtam, aztán belementem. Ennek már 27 éve. Most 53 éves vagyok, szóval elmondhatom: eddigi életem felét Olaszországban éltem le, a másikat pedig Magyarországon.
– Mikor nyitottad meg itt, hazánkban a pizzériádat?
– 2005-ben nyílt meg és 2012-ben kellett bezárnom, ekkorra ugyanis nagyon megromlott a látásom, segítségem pedig nem volt. A feleségemre ilyen téren nem számíthattam. Utána megismerkedtem egy másik lánnyal, de ő sem vette ki a részét ezekből a feladatokból. Most egyedül élek és jól érzem magam.
– Hányféle pizzát lehetett nálad kapni?
– Összesen huszonegy fajta közül lehetett választani. Húsz olasz, egy pedig magyaros ízesítésű volt.
– Mindnek tudtad fejből a receptjét?
– Igen, ez elengedhetetlen is volt, hiszen az összeset én készítettem el, teljesen egyedül. Magam gyúrtam, nyújtottam a tésztát, csináltam a feltéteket. Valamennyi pizzának megvolt a saját száma, és ha ennek alapján adták le a rendelést, pontosan tudtam, hogy ki melyiket kéri.
– Te melyiket szereted közülük a legjobban?
– Az én személyes kedvencem a Rio Mare, a tonhalas pizza, de a sonkás-gombás-kukoricásat és a tejfölös-csirkéset is nagyon szeretem.
– Milyen egyéb, olasz ételeket szoktál még készíteni?
– Egyebek mellett bolognai- vagy carbonara spagettit, lasagne-t, esetleg cannelloni-t.
– Ez utóbbit nem ismerem. Mit kell róla tudni?
– A cannelloni egy nagyjából öt cm átmérőjű cső, amit tésztából készítek. Ebbe teszem a tölteléket, a tetejére jön valamilyen – többnyire tejszínes-sajtos – mártás és így sütöm meg. Nagyon leegyszerűsítve azt mondanám: olyan, mintha a palacsintába tölteném a pörköltet.
– Amikor nem a konyhában vagy, mit szoktál otthon csinálni?
– Mindig megtalálom az értékes elfoglaltságomat, nem unatkozom. Takarítok, nagy gonddal őrzöm a rendet magam körül. Tornázni is szoktam majdnem minden nap. Szeretek mindenfélét javítgatni, azt mondják rólam, hogy ügyes ezermester vagyok. Szívesen találok ki új dolgokat, amiket aztán meg is valósítok. Legutóbb egy fregolit szerettem volna. Dorkával meg is vásároltuk a szükséges anyagokat – fát, vastag kötelet -, amik felhasználásával otthon össze is állítottam a ruhaszárítót. Örömömet lelem a barkácsolásban, fúrásban és faragásban. Kimosom, kiteregetem a ruháimat, és bármilyen furcsán is hangzik, a vasalás is kedves elfoglaltságom.
– Van-e olyan dolog, amire nem kérdeztem rá, de fontosnak tartanád elmondani magadról?
– Nagyon szeretnék egy vakvezető kutyát. Több éve beadtam rá az igénylésemet és várom, hogy megkaphassam. Hiányzik, hogy nem tudok egyedül, segítség nélkül sétálni. Voltak rossz tapasztalataim, amik miatt nem merek csak úgy nekiindulni a környéknek. Ha viszont lenne mellettem egy négylábú segítő, bátrabban megtenném, akár naponta többször is. A korom is lehetővé tenné még, hogy aktívan dolgozzak. Vágyom állást találni. Ami tőlem telik, mindent meg is teszek ennek érdekében, de sehol nem fogadnak.