Julival egyesületünk gyakornokaként ismerkedtem meg. Már az első találkozásunkkor éreztem, hogy elhivatottan szeretne lépni, tenni a fogyatékossággal élő emberekért. Jelenléte arra ösztönzött, hogy részletesebben is megismerjem életútját, motivációit. Ezért döntöttem úgy, hogy interjút készítek vele.
Tettem ezt még éppen időben, hiszen a nálunk töltött gyakorlati ideje azóta lejárt. Érdeklődéssel merültem el színesen elmesélt, helyenként egyáltalán nem mindennapi történeteiben. Az alábbiakban ezeket osztom meg a Kedves Olvasóval.
– Melyik iskolában és milyen szakon tanulsz?
– Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán tanulok gyógypedagógus alapképzésben, látássérültek pedagógiája és szomatopedagógia szakirányokon. Most vagyok végzős hallgató.
– Mi fordította a figyelmedet a fogyatékossággal élő emberek felé?
– Végzős gimnazistaként nem igazán fűlött a fogam a továbbtanuláshoz, szerettem volna kilépni az iskolafalak nyújtotta keretek közül. Otthon semmiképpen nem akartam maradni, ezért önkéntes lehetőséget kerestem, ahol olyan értékek mentén élhetek, amiket fontosnak éreztem. Ezek az önellátásra való törekvés és a közösségi működés voltak. Véletlenül alakult úgy, hogy végül egy olyan közösségben kötöttem ki, ahol fogyatékossággal élő emberekkel éltünk és dolgoztunk együtt. Ez a közösség a Camphill nevezetű mozgalomhoz tartozott, amely ma már minden földrészen jelen van ökofalvakhoz hasonlítható életközösségek formájában.
Először Skóciában töltöttem el fél évet egy ilyen közösségben, majd ugyanennyi időt Indiában is. Itt ismerkedtem meg először fogyatékossággal élő emberekkel, korábban ez a terület ismeretlen volt számomra, vidékiként még az utcán sem nagyon láttam kerekesszékes vagy fehér bottal közlekedő embereket korábban. Ezekben a közösségekben leginkább értelmi fogyatékos emberek éltek, de sokan érintettek voltak egyéb területeken is, például a mozgásállapotukban vagy a látás és a hallás területén.
A közösségen belül kisebb háztartásokban éltünk, akár egy család. Együtt étkeztünk, és megosztottuk örömeinket és bánatainkat. Hétvégente és a nagyobb ünnepekkor az egész közösség összegyűlt, és közös programokat szerveztünk. A hétköznapokat különféle műhelyekben való munkával töltöttük, volt papírkészítés, gyertyaöntés, textil-műhely, fafaragás, természetes tisztítószereket készítettünk, és egy hatalmas kertet próbáltunk rendben tartani, amiből persze az állatok sem hiányozhattak. Magunkra főztünk, lehetőség szerint azokból az alapanyagokból, amelyeket mi magunk termeltünk.
Szép volt ez az egy év, de aztán haza kellett térnem, és a felsőoktatásba bekerülve egyértelmű volt az út, hogy merre kell mennem. Bár eleinte tiltakozni próbáltam, elmentem pszichológia szakra, de hamar rájöttem, hogy valójában soha sem szerettem volna pszichológus lenni, így átmentem gyógypedagógiára, ahova egyébként már két éve be voltam iratkozva, az érettségi után elsőként oda felvételiztem, csak halasztottam.
– Honnan a kapcsolatod az egyesületünkkel?
– Az utolsó egyetemi félévünkben összefüggő terepgyakorlaton kell részt vennünk mindkét szakirányunknak megfelelően. Én csak annyit tudtam, hogy a felnőtt rehabilitáció területén szeretném tölteni a látássérültek pedagógiája szakirányos gyakorlatomat, és ezt jeleztem az egyetem felé. Így osztottak be végül a Siketvakok Országos Egyesületéhez. Korábban – bár tudtam a létezéséről – nem igazán ismertem az egyesületet.
– Mennyi időt ölel fel a nálunk töltött gyakorlatod?
– A gyakorlat ideje összesen hét hetet ölel fel, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Voltak benne hosszabb szünetek (pl. Húsvét), illetve egyéb elfoglaltságaim miatt is olykor ki kell hagynom egy-egy napot. Hálás vagyok, hogy a gyakorlatvezetőm ezt nagyon rugalmasan kezeli.
– Milyen feladataid vannak?
– Nagyon változatos, nem is számítottam rá, hogy ennyi mindenbe lesz lehetőségem bepillantást nyerni. Sok időt töltök Királyhidi Dorka mellett, és járjuk a várost, valamint Pest megyét. Tájékozódást-közlekedést, mindennapos tevékenységeket tanítunk, kommunikációs akadálymentesítésben veszünk részt és segítünk klienseknek az ügyintézésben. Természetesen ezeket nagyrészt Dorka csinálja, én pedig megfigyelem, hospitálok, és olykor egy-egy feladatban kipróbálom magam. Volt lehetőségem tájékozódás-közlekedés órát tartani, mindennapos tevékenységeket tanítani, eszközpróbában segédkezni, valamint bent az egyesületnél tapintható írás-olvasást és LORM-ot tanítani. Funkcionális látás- és hallásvizsgálatokon is hospitálok. Ezen kívül egyesületi ügyeket intézünk, például létrehoztuk a SVOE YouTube-csatornáját.
A másik szakirányomhoz, a szomatopedagógiához kapcsolódóan is volt lehetőségem foglalkozásokon részt venni. Csernyánszky Flóra mellett funkcionális mozgásállapot felmérő alkalmakon és egyensúlyfejlesztő tornán hospitálhattam. Egyszer a fiatalok klubján is segédkeztem, és részt vettem a gyöngyfűző foglalkozás lebonyolításában. Továbbá a SVOE közgyűlésén önkéntesként voltam jelen, az egyesületi tagok kísérésében vettem részt.
– Mi volt a legérdekesebb/legmaradandóbb emléked, amit idáig az
egyesületben szereztél?
– Ez nehéz kérdés, ugyanis úgy érzem, hogy minden héten változatosabbnál változatosabb kihívásokkal szembesülök, és új embereket ismerek meg, ezért nehéz kiemelni egy érdekességet a sok közül. Ennek a gyakorlatnak a maradandósága éppen abban rejlik, hogy folyamatosan jellemzi a változatosság, és nem az van, hogy a monoton hétköznapokban egy-egy kiugró tapasztalat a meghatározó. Ha valamit ki kell emelnem, akkor azt mondanám, hogy a legérdekesebb a folyamatok végig kísérése. Nem egy-egy alkalom, hanem az, ahogyan hétről-hétre figyelemmel kísérhetek egy-egy klienst, és látom a fejlődést. Nem csak rajta, hanem magamon is.
Továbbá a jelnyelvet is hihetetlenül érdekesnek találom, és az, hogy kipróbálhattam, megtanulhattam egy-egy jelet, biztosan maradandó tapasztalat lesz (és talán inspiráció a jövőre vonatkozóan). A nyelvek egyébként is lenyűgöznek, valamint a mozgás is, és itt a kettő valamiképp ötvöződik, a mozgás által kerül kifejezésre a nyelv. Ezt lenyűgözőnek tartom.
– El tudnád képzelni, hogy a jövőben fogyatékossággal élő/siketvak emberekkel dolgozz?
– A kérdés első felére természetesen igen a válasz, hiszen egyértelműen ebbe az irányba halad az életem. Ami a siketvak emberekkel való munkát illeti, eleinte tartottam attól, hogy mennyire fogunk tudni kapcsolatot teremteni, kommunikálni egymással. Hiszen én a hallássérülésről nem igazán tudtam semmit, mielőtt ide kerültem. Nagyon pozitívan csalódtam ebből a szempontból. Meg voltam szeppenve, amikor a gyakorlatom kezdetén először találkoztam egy teljesen siket és szinte teljesen vak klienssel, és foglalkozást kellett tartanom neki. A gyakorlatom vége felé pedig ugyanezzel a klienssel már majdnem egy órát kötetlenül elbeszélgettünk. Pedig továbbra sem ismerem a jelnyelvet, és ő sem kezdett el időközben hallani. Egyszerűen csak felbátorodtam, és – bár bizonytalanul, mégis – nyitottan részt mertem venni az interakcióban, elfogadva azt, hogy nem mindig fogjuk megérteni egymást, de próbálkozunk, és szép lassan majd közelebb kerülünk a kölcsönös megértéshez. Talán így van ez minden emberi kapcsolatban.
Egy szó, mint száz, a kérdésre röviden válaszolva, igen, a siketvak személyekkel való munkát is el tudom képzelni, de úgy érzem, sokat kell még tanulnom, fejlődnöm hozzá. Amit valószínűleg éppen a velük való munka során tudnék megtenni.
(Az interjút készítette: Taskovics Adél)
