2025. október 8-án különleges rendezvénysorozat vette kezdetét a H13 Kultpontban. Az eseményeket egyesületünk szervezte, októberhez, a látás hónapjához kapcsolódóan. 15 órai kezdettel egy nem mindennapi kiállítás nyílt meg a H13 galériájában. A tárlat Romanek Inka tapintható festményeit, és Földesi Dóra (Dorci), egy 16 éves, látás-és hallássérült lány alkotásait vonultatta fel. A megnyitón 25 fő jelent meg köztük, egyesületi tagok és munkatársak.
Az első műsorszám Dorci megható tánca volt, melyet Kiss Barna „Elég az álom veled” című dalára adott elő
Utána a Józsefváros Közösségeiért Nonprofit ZRt. (JKN) és a H13 nevében köszöntötte a házigazda a résztvevőket. Az esemény moderátora Kósa Mária audionarrátor volt. Mindkét kiállítótól részletesen ismertetett néhány képet, ezen felül a délután programjának lebonyolításában is segédkezett, mintegy műsorvezetőként. Gangl Tamás, egyesületünk elnöke nyitotta meg hivatalosan a kiállítást. Elmondta: nem véletlen, hogy éppen októberre terveztük ezt a programot, a “Csend” című színdarab bemutatása mellett.
Október különleges hónap, mert két, minket, fogyatékossággal élő embereket érintő nap is van ilyenkor
Október 15: a fehérbot nemzetközi napja. Október 22-én pedig az európai siketvak napot tartjuk, ami az Európai Siketvak Unió megalakulásának a napja. Ezért is gondoltuk az egyesülettel, hogy egy rendezvénysorozat keretében hívjuk fel magunkra, a siketvak közösségre a figyelmet. A program nemcsak a látás-és hallássérültek, hanem mindenki előtt nyitva van.
A mai rendezvény címe, „Látni a láthatatlant”, ami nagyon beszédes
Látássérültként is meg kell látnunk a művészet minden formáját. A siketvakoknak is fontos, hogy művészeti élményben legyen részük, mindenkinek a maga lehetőségei, képességei és fantáziája alapján. Romanek Inka képei tapinthatók, így ujjainkkal és a fantáziánk birtokában megismerhetjük alkotásait. Földesi Dóri képei azért bírnak nagy jelentőséggel, mert maga az alkotó is látás-és hallássérült. Munkáin keresztül láthatóvá teszi, hogy ebben az állapotban érintett személy is képes művészeti alkotásra. Ezt pedig a szintén látás-és hallássérültek is megtapasztalhatják. Ez az a tér, ahol valóban látni lehet a láthatatlant.
Tamás után Dorci édesanyja, Földesiné Juhász Viktória lépett a látogatók elé
Braille írásból olvasta fel saját meséjét, kellemes zenei aláfestés mellett. A kedves kis történet címe: “Hajnalvirág”. Főszereplője pedig a kis virág, aki egy gyönyörű, harmatos réten élt. Minden este, mikor sötétség borult a tájra, összezárta szirmait. Bár volt benne egy kis félelem, hogy hajnalban lesz-e elégséges ereje újra kinyílni, az első napsugarakkal végül mindig szirmot bontott. Az tette különlegessé, hogy újra és újra kinyílt, még a legsötétebb éjszaka után is. Ő volt Dorci, a rét ajándéka.
A mesét követően Dorci is bemutatkozott a résztvevőknek
Megtudhattuk tőle, hogy 3 százalékos látással és hallókészülékkel él. Mottója: a művészet a lélek kiteljesedése. Hetedikes korában kezdett komolyabban rajzolással foglalkozni. Volt egy időszaka, amikor aktívan kereste, hogy mi is az ő hobbija, mit szeret csinálni. Egy délután leült, megfogta a pasztellkrétáját és rajzolni kezdett. Miközben alkot, megszűnik számára létezni a világ. Csak ő van, és az, ahogyan vezeti a papíron a krétát. Olyankor nincs más, csak az alkotás, az ihlet, az érzések, a színek játéka.
Az első képe, ami megszületett, az „Alkonyati láz” címet viseli. Ezt követte az összes többi, köztük a „Hajnalvirág”, ami a szívének a legkedvesebb. Folyamatosan alkot, volt már két kiállítása.
A fő motívum, ami megjelenik a képein, a virág. Ez talán azért is lehet, mert édesanyja kicsi korától Virágszálnak hívja őt. Amikor leül rajzolni, nincs konkrét elképzelése. Elkezd egy rajzot és rájön: ez ismét egy virág lesz. Így születnek virágos kollekciói, Táncvirág, Hajnalvirág, Tavasz.
A színeket illetően rengeteg feketét, piros, narancssárga és citromsárga árnyalatot használ. Szereti a kontrasztot, kifejező, vibráló színeket. A rajzolás mellett hobbi szinten modellkedik és táncol is, amit Vaskó Marcsinak és Kiss Barnának köszönhet. Dalszöveg írással is foglalkozik és hamarosan egy klipje is megjelenik.
Dorci négy képének audionarrációja után (“Hajnalvirág”, “Nászok tánca”, “Apokalipszis”, “Anya-lánya”) én következtem
Takácsné Csente Julianna, egy látássérült, idős hölgy versét mondtam el. A költemény címe: “Mondd milyen”. Tudatosan esett erre a versre a választásom. Arról szól, hogy egy édesanya miként magyarázza el vak gyermekének az ég kékjét, a napsugarakat, a füvet, a fákat, röviden: az egész világot. Épp úgy, ahogyan azt édesanyám, Romanek Inka teszi. Ő azonban szavai mellett a festményein keresztül is szemlélteti velem a minket körülvevő csodákat. Szavalatom után édesanyám vette át a szót.
Elmondta, hogyan, és miért kezdett festeni
Mezőgazdász végzettséggel, könyvelői státusszal soha nem gondolta volna, hogy három regénye jelenik majd meg. Épp így azt sem, hogy festménykiállításai lesznek. 20 éves korától szeretett volna édesanya lenni, ám ez csak 38 évesen adatott meg neki. Születésem körülményei viszont „felülírták” minden addigi elképzelését. A 29. héten megszülettem és a klinikai halál állapotából hoztak vissza. Félelmét tovább táplálta, mikor azzal szembesült, hogy orvosi hibából elvesztettem a látásomat.
Környezetében korábban soha nem volt látássérült ember. Így érthető módon aggódott, hogyan tud egy vak gyereknek jó édesanyja lenni. Apró koromtól rengeteget mesélt, olvasott, énekelt, szavalt nekem. 4,5 éves voltam, mikor felköltöztünk Nagykőrösről Budapestre, hiszen otthon a vakságom miatt még az óvodában sem fogadtak.
Anyukámnak itt, a fővárosban támadt egy ötlete. Bement egy közeli művészboltba, hogy segítséget kérjen ahhoz, miként tudja tartóssá tenni a nekem készített szemléltető eszközeit. Ezek voltak a legkedvesebb játékaim. A művészboltban javasolták: kasírozott vászonra fessen, művész akril festékkel, így a képek strapabírók, nem repedeznek meg.
Amikor 15-20 festmény elkészült, úgy gondolta, próbára teszi, hogy érdemesek-e ezek arra, hogy szélesebb körben is megmutassa őket
Így jutott el egy országos művészkörbe, egy kollektív kiállításra, ahonnan egyik meghívás követte a másikat. Eddig 138 kiállítása volt. 1300 képet készített idáig, ebből csak 52 van a birtokában. A többi magángyűjtőknél, iskolákban, templomokban, intézményekben. Alkotásait a Központi Iparművészeti Lektorátussal is zsűriztette. Minden festményének külön története van, ezekből fel is idézett egyet-kettőt. Így a moderátornak, azaz Máriának már könnyebb volt a dolga, csak két festményt, az “Engesztelő áldozat” címűt, illetve Louis Braille portréját kellett “láttatnia” a résztvevőkkel.
A program zárásaként Vaskó Makka adott elő két dalt, „Hozzád tartozom”, illetve „Koktélbár” címmel
Eközben Dorci tánca tette még színesebbé a produkciókat. Ezzel a program hivatalos része véget ért, ezután pogácsa és üdítő mellett tekinthettük meg a képeket és beszélgethettünk egymással. A kiállítás felfedezésének élményét tovább erősítette, hogy minden kép bal alsó sarkához QR-kóddal és NFC-vel ellátott címkét rögzítettek. Aki szerette volna, okostelefonja kamerájával beolvastathatta azokat. Így minden egyes alkotáshoz részletes narrációt érhettünk el, s hallgathattunk meg eszközünk képernyőolvasójának a hangján.
(A cikket írta: Taskovics Adél)
